Vége az évnek, vége egy barátságnak :-( (beszélgetés)

Nem tudom mióta vagytok barátnők, de egy barátság nem ér véget soha.

Vannak ellentétek, viták is lehetnek, lehet egyiknek, másiknak rossz napja...

Ha lehiggadtok, akkor ezt meg kell beszélni, vagy továbblépni, mintha semmi nem történt volna.

Nekem 35 éve van egy barátnőm. Ő a legjobb barátnőm, persze van csak úgy egyszerűen barátnőm is, de soha egyikkel sem veszek össze. A problémákat megbeszéljük. Vagy igazat adunk egymásnak, vagy nem, de ettől barátnők maradunk.

Köszönöm szépen a tanácsot :)

Próbálom elfogadni, és napról-napra könnyebb picit, bár azt nehéz elfogadni, hogy még annyiba sem néz, hogy személyesen álljon elém, de az Ő döntése. Nem kellett volna hozzá annyira ragaszkodnom, na de ezt nem tudja az ember befolyásolni.

Boldog Új Évet Kívánok én is :)

Kedves Lincuci! Köszönöm, és neked is fel a fejjel!

Megértem, ha most szomorú vagy, ez egy ideig még valószínüleg eltart. Szerintem ne erőltesd, ha ő nem akar beszélgetni, nem akarja ezt a barátságot, próbáld meg elfogadni. Ha úgy érzed, segítene, hogy írsz neki egy levelet, akkor tedd meg, azt is csinálhatod, hogy egyelőre nem küldöd el, csak kiírod magadból a dolgokat és pár nap múlva újraolvasod, hogy el akarod-e küldeni. Persze másoknak tudok tanácsokat adni, a saját életemben magamnak nem mindig tudok tanácsot adni, bölcsnek lenni.

Remélem, jó dolgokat hoz neked az új év! Örülök, hogy írtál :-)

Fel a fejjel! Át tudom élni a helyzeted, mert hasonló cipőben járok én is.

Egy hete egyik barátnőm (igaz nem régen kezdődött ez a barátság,de úgy éreztem, igaz barátnőre találtam benne) neten keresztül közölte velem, hogy meg kell velem szakítania a kapcsolatot bizonyos okok miatt. Akkor még azt írta,hogy küzdött a barátságunkért, de másnapra már ő maga sem akarta tovább folytatni ezt a barátságot. Azóta is ezen agyalok. Azt mondta ne keressem, mert ő már lezárta ezt az egészet, és ennek így kell lennie. Nem tudom egy éjszaka alatt mi változott nála, hogy már ő maga nem kíváncsi rám. És az esik a legrosszabbul, hogy ezt interneten keresztül zárta le. Esélyt sem adott, hogy személyesen megbeszéljük,pedig szerintem mindenki megérdemelné, hogy oda álljanak elé, és elmondják, hogy miért is alakult ki ez a helyzet. Persze megindokolta a döntését,de szerintem akkor is személyesen kellett volna ezt elmondania és nem neten keresztül. Pláne úgy,hogy előtte mindig azt mondta, hogy számára ez a barátság örökké fog tartani.

Karácsony előtt közölte velem, hogy vége a barátságnak. Úgyhogy volt egy jó karácsonyom, és lesz egy még jobb Szilveszterem, és Új év kezdetem.

Köszönöm a hozzászólásokat, úgy tűnik ez a fórumozás jó dolog, nekem sokat segített :-)

Talán később fog még jelentkezni a barátnőm, talán meg tudjuk beszélni, most viszont nekem is idő kell, nem tudnék objektíven reagálni.

Galagonya, nagyon hasznos volt a hozzászólásod, talán, ha tudatnám vele, hogy nem kritizáltam anyaként, lehet, hogy ő is megnyugodna, talán egyszer, ha úgy érzem, lehet vele beszélni, elmondom neki, most azonban jobb, ha egyelőre nem bojgatom a dolgot, nem keresem, majd az idő meghozza, vagy talán nem...

Kedves Andrea,köszönöm, hogy megosztottad velem a történeted,igen, van, akiről kiderül, mégsem volt barát...

Tényleg örülök, hogy írtatok, minden bejegyzésnek, már nem érzem magam egyedül, nagyon köszönöm :-)

Úgy 20 évvel ezelőtt nekem is volt egy - "barátnő és gyereke" - esetem.

Meghívtam férjestől, gyerekestől névnapi vacsorára, utána az 5 éves kisfiú kiment játszani a kutyával. Később tálaltam a süteményt a kávéval, - gondoltam, behívom a kisfiút sütizni. Teljesen elképedtem, mikor láttam, hogy ül a lépcsőn és erőteljes rugásokkal illeti a kutyám fejét, az meg tűrte, mert amúgy gyerekbolond volt. A játszótér mellett és az iskola közelében laktunk, jöttek a gyerekek az unokánkhoz, tehát hozzá volt szokva a gyerkekhez.

Begurultam, és hangosan rászóltam: - Mit csinálsz Dezsőke, miért rugdalod a Lujzát?!

A barátnőm, mint az anyatigris kirohant és el kezdett kiabálni: - Ne hazudj, az én fiam szereti az állatokat és nem bántja őket!

Mire én: - Hogy mondhatod, hogy hazudok, tisztán láttam, hogy rugdossa a kutyát!

- Akkor szóltál volna nekem, mert az én gyerekem és én akarom nevelni! Milyen jogon mersz te rászólni az én gyerekemre?!

Bekiabált az ajtón a férjének: - Zoli, haza megyünk!

Én meg csak álltam a verandán, mint a hülye... Még a szívversem is elállt!

Pár napi meditálás után rájöttem, hogy tulajdonképpen nem is volt a barátnőm, csak egy jó ismerős, akivel szimpatizáltam... és eszembe jutott, mit mondott az Édesanyám, mikor még nagyon fiatal voltam és állandóan csengett a telefon: "- Akinek sok barátnője van, annak nincs egy se..."

Igen, biztos régóta érlelődőtt benne, nekem is volt egy ilyen érzésem. Magamnak annyit róhatok fel, hogy túl alkalmazkodó voltam, mert neki van kisgyereke, én egyedül vagyok, és én költöztem Pestre, nekem nagyobb szükség van barátokra, neki már van itt egy kialakult baráti köre, mert itt nőtt fel.

Az az igazság, hogy többször úgy éreztem, nem számíthatok rá, nem fordulhatok hozzá, az utóbbi 2 év alatt fokozatosan erősödött bennem ez az érzés, de próbáltam őt így elfogadni, biztosan nekem is vannak hibáim, és neki is lehetnek más gondjai.

A kisfiú egyébként a nevelt gyereke, kb. egy éve vette magához nevelőszülőként, biztosan nehéz neki, mert egyedül van (van már egy saját fia a nevelt gyerek mellett), szóval nem lehet könnyű neki. A kisfiú ugyan aranyos, de szerintem nehezebb lehet vele, a nővérem gyerekei és a többi gyerek a rokonságban és baráti körben sokkal nyugodtabb volt, nem tudom, mért van ez így, de gondolom, hogy a barátnőmnek is nehéz lehet. Ezt mind megértem, de nem gondolom, hogy rajtam kellene kitöltenie a feszültségét, és az sem tesz túl jót, ha bőgve megyek haza, szóval most én sem akarom őt látni egyelőre (de ezt persze nem mondtam neki, nem is érdekelte különösebben).

Nyilván több apró dolog történt köztünk, aminek ez lett a vége, csak én nem tettem szóvá (ettől nem vagyok jobb, vagy ilyesmi), talán ezt érezte. Hát most ez van.

jajj nagy az Isten állatkertje, szerintem is már ebben a korban meg kell tanulni mi a gyermeké és mi nem.

az barátnőd részéről mondvacsinált vádak voltak.

vajon ő hogyan reagált volna a te helyzetedben?

én sem adtam volna oda neki a mézet.

nekem is van két aktív gyermekem (3 és 2) de megmondom nekik mit szabad és mit nem.

Na ki az igaz barát!??? :)))

Akivel ott folytatod, ahol abbahagytad. ;)

Igazán nincs mit!

Köszönöm, nagyon kedves vagy. Nagyon örülök, hogy írtál. Teljesen magam alatt vagyok, és nem tudtam, hova a sok szomorúsággal (nem akarom már megint a vidéki barátomat terhelni, október óta elég sokszor felhívtam, elég sok rossz történt az utóbbi hónapokban, persze jó is. De azért érdekes, hogy akkor is mindig csak a 100 km-re lakó barátomhoz fordulhattam)

Tényleg köszönöm, jól esett, hogy írtál

Gondolom a másik oldalról másképp hangzana a sztori, ezért is nem lehet igazságot tenni ilyen esetekben.

De... ha tényleg csak ennyiért kiakadt, nem is kicsit, hanem olyannyira, hogy képes a barátságotokat is felrúgni, akkor szerintem benne már régóta érlelődött valami, talán ápolt is magában egy téveszmét(?), ami megérzésem szerint veled és a kisfiával kapcsolatos.

Ha ezen berágott, nem is volt igazi!

Az én barátnőmnek is van egy 1,5 éves manója, és bizony én se engedek meg neki mindent, de ő ezt még jónak is tartja, mondván tanulja csak meg, merre hány méter.

Lesz másik!

Majd!

Fel a buksival! :)

Fel a fejjel.

Lehet kialvatlan volt, vagy otthon volt már neki valami gondja, rossz volt a napja és most kijött belőle.

Szerintem meg fogjátok tudni beszélni.

Ma váratlanul véget ért egy barátság, egy "barátnőm" azt mondta, részéről ennyi. Nem vagyok nagy fórumozó, de ez annyira fáj, hogy leírom ide, talán megkönnyebbülök kicsit. Egy apróságon vesztünk össze, elmentünk teázni és sütit enni, és a másfél éves kisfia mindent lerámolt, mindenhova felmászott, és amikor a végén a teámhoz kapott mézes üveggel kezdett játszani, kivettem a kezéből, és csak annyit mondtam, teljesen nyugodt hangnemben, hogy ez az enyém. A gyerek nem is sértődött meg, talált magának az asztalon elég pakolnivalót, de az anyja, a barátnőm, szóvá tette, hogy ezt most mért kellett. Először nem is értettem, mondtam neki,hogy még inni szeretnék a teámból, ehhez szükségem van a mézre is, erre ő tovább vádaskodott, ami nekem nagyon furcsa volt, hiába próbáltam neki elmagyarázni, ő folytatta. Erre mondtam neki, hogy most már hagyjon békén ezzel és inkább hazamegyek. Erre közölte, hogy akkor ne is várjak rá, amíg elkészülnek, mert részéről ennyi. Ezen totál ledöbbentem, de hiába próbáltam bármit mondani neki, én voltam a bűnbak, ki tudja miért. Ez egy több éves barátság volt, legalábbis azt hittem. Mondtam is neki, hogy "képes vagy egy ilyen apróságért felrúgni egy barátságot?" De akkor már mindennek én voltam az oka, még annak is, hogy ha kérdezett valamit, és elkezdtem mondani, de félbeszakított, mert a gyerek után szaladt, én elvesztettem a fonalat és már nem tudtam, mit meséltem (amit én abszolút nem tettem szóvá, érthető, hogy figyelnie kell a gyerekre is), de szerinte nekem ebben az esetben is azonnal ott kellett volna folytatnom, ahol abbahagytam, hiába mondtam, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy elfelejtettem, mit akartam mondani. Mondott még jó pár dolgot, hogy milyen feszült vagyok, mert nyilván nem fogadom el a gyerekével járó ilyen helyzeteket, én hiába mondtam, hogy nem is tudhatja, hogy feszült vagyok-e és ha igen miért, ő nyilván jobban tudja. Megjegyzem, ma a találkozásunk elején említettem neki, hogy karácsony előtt egy haláleset volt a családunkban (igaz nem közeli hozzátartozó) és az anyukámnak is volt egy kisebb balesete (leforrázta magát főzés közben), ami miatt aggódom (70 éves múlt és csak az erőltetésemre ment végül orvoshoz a balesete után, de már szépen gyógyul). Szóval lehetett volna éppen más okom is a "feszültségre", de ha ez nem is lett volna, akkor sem gondolom, hogy a barátnőmnek engem nevelni kéne, mert kivettem a mézet a gyereke kezéből.

Nem tudom, mit várok ettől a bejegyzéstől, csak nagyon szomorú vagyok és egyedül érzem magam, holnap visszamegyek vidékre az idős szüleimhez (csak a két ünnep között jöttem fel 3 napra, holnap visszamegyek még egy hétre), akik nem kapnak össze ilyen hülyeségek miatt, és este átmegyek a nővéremékhez, akinek az anyósa halt meg, és együtt nézzük a tévét vele és a családjával.

Most valahogy úgy érzem, vidéken az emberek nem fordítanak hátat egymásnak ilyen hülyeségek miatt, de lehet, hogy tévedek, és talán azért érzem így, mert felnőttként költöztem Budapestre egyedül, és ezzel a barátnőmmel itt Pesten barátkoztam össze, és rajta kívül inkább vidéken vannak barátaim, itt csak ismerőseim. Miatta maradtam még egy napot Bp-en, hogy találkozhassunk, felesleges volt.

Nem tudom, átélt-e már valaki közületek hasonlót, biztos ezen is túl lehet lenni, de most nagyon szomorú vagyok.