Drogos a barátnőm

Neki nem volt ilyen szerencséje. Fiatalkorában, még kiskamaszként elkezdett lázadni a szülői gondviselés és szigor ellen, és bajba keveredett. Ezt a részét nem részletezem.

Amikor én megismertem, fiatal, kétgyermekes anya volt, aki kicsit túlságosan szeretett élni. Minden hétvégén bulizott (velem együtt) és én fölfogni sem tudtam, hogy honnan van ennyi pénze. Minden buli előtt vásárolni ment, és ruhákat vett magának. Aztán jött a nagy szerelem. Tévedésből kettőnknek egyszerre, mindkettőnknek a megnyugvás időszaka. Pár évig aztán élte ő is a boldog párok életét.

Aztán a nélkülözés tette, vagy az, hogy elege lett a normális életből. Nem tudom. A lényeg, hogy észrevétlenül újra a könnyebb utat választotta.

Nem vetettem meg érte. Nem támogattam, de nem vetettem meg érte. Azonban lassan észrevettem, ahogy eltávolodunk egymástól. A régi értékek messze tűnnek, mert én már nem tudok vele lenni.

Pár napja tört rám a felismerés: drogos a barátnőm! Nála voltam újra, de nem tudtunk beszélgetni, mert csak egy dologról volt hajlandó beszélni. A drogról. Nem kokain, de nem is áll messze tőle. Döbbenten figyeltem, ahogy a legális és illegális drogok sorát nevezik meg előttem, és a legrosszabb, hogy mindezt annak pontos tudatában, hogy függők. Nyugtatókat szednek, hogy a "lejövetel" jobb legyen, és újra rászívnak. Bármit, csak újra felvigye.

Azt mondta, hogy enélkül nem bírná elviselni ezt a fajta életet, de enélkül az élet nélkül nem bírná egyedül eltartani a fiát. Nem tudom. Én sem erről álmodtam volna kislánykoromban, de amit most csinál, az önpusztítás.

Eltávolodtunk. Lassan figyelem, ahogy változik napról napra, és már messze tűnik az a lány, aki volt valaha.

Visszahoznám, legszívesebben fölpofoznám, és megkérném, hogy álljon le. "Csak" pszichikai a függőség, azt mondja, de tudom, hogy ez rossz. Nagyon rossz. Nem tudom, mit tegyek. Tehetetlen vagyok! Csak imádkozni tudok magamban, mélyen, megrendült szívvel, hogy időben ott legyek, ha kellek! Attól félek, hogy besokall egyszer és kevés leszek!