Dajkamese, avagy becsületérdemrend a világ összes anyukájának

Körülbelül tíz óráig nem volt itt semmi gond, kérem szépen. Barátném kopogtatott, gyereket letette az ölembe, aki jó darabig szuperül is érezte ott magát, legalábbis ezt szűrtem le kacagásából és rizsszem-fogait megvillogtató mosolyából, éppen ezért ért váratlanul amikor a habos kacsójú kicsi angyal pillanatok alatt utolérhetetlen ördögfiókává változott. Konkrétan: lerúgta magát az ölemből és elszabadult.

Pedig bizton állíthatom, hogy készültem én erre a találkozóra, volt itt színesceruza, építőkocka, mesekönyv, színező, kislabda, mindezt egy micimackós plédre kipakoltam a kis dundi tüneménynek.

És itt kezdődtek a problémák:

- az építőkocka nem tetszett neki, mert nem tudta megrágni, termetes nyálpizzákat terített csak rájuk, amit után meg is fújolgatott, finnyásan arrébb rúgott

- a mesekönyv se nyerte meg a tetszését, a kis imposztornak improvizálnom kellett, és farkasszemet nézve vele történeteket kitalálni, amiben minimum kell hogy legyen egy királyfi és egy őzike, meg egy multifunkcionális űrhajó (a szigorlataim semmik ehhez képest!)

- a színezőt szimplán ülőpárnának használta, mert tetszett neki, hogy a fényes lakkbevonaton tudja csúsztatni azt a falat kis popsiját, egy darabig így közlekedett a padlón

- végre meglátta a színesceruzát és a csöpp maffiozó összeráncolva szemöldökét engedélyezett nekem, akinek a hátán csurgott a jeges víz, egy apró fintorszerű vigyort, minekután azonnal morális válságba sodort: ugyanis én, mint leendő pedagógus és talán egyszer majd gyakorló anyuka, hiszek benne, hogy a gyermeket nem lehet korlátozni, biztosítsunk neki elég teret és időt, hogy a kreativitását, individualizmusát ki tudja élni. Viszont a pöttöm ezt úgy valósította meg, hogy az előkészített szűz lapokat egy laza mozdulattal lesöpörte az asztalról, és a hűtőszekrényt, asztal lábát kezdte el dekorálni. Próbáltam finoman vezetgetni a kicsi ujjacskáit (annyira édesek, majd meg zabáltam, nem győztem rá puszikat adni), de el kellett fogadnom, hogy ez a liliputi Napóleon kellőképpen akaratos és hihetetlen fejhangon tud sikítani. Ceruzaügy sztornó, lehetséges alternatíva: "úgyis megunja", várok.

- ez be is következett, de miután még örömködésemben pezsgőt durrogtattam volna, felfedezte a kislabdát. Itt már nem annyira kiváncsian figyeltem, hogy a nyíladozó kis értelem hogyan barátkozik a gömbölyű formával, inkább gyanakodva, a veszélyforrásokat és lehetőségeket felmérve tartottam szemmel. A labdát kétszer a fűtőtesthez vágta, ami kellemesen berezonált és döngött, hangos tapssal fejezte ki tetszését (muszáj volt megint ölbekapni és összecsókolni, amit kegyesen tűrt), majd megcélozta a polcokra elhelyezett dísztárgyat. Nem vagyok tisztában vele személyes tapasztalatok híján, hogy egy hároméves gyermeket lehet-e már kidobósra tanítani, viszont a látszat szerint, az eredmények figyelembevételével a gőgicsét minimum heti öt alkalommal hordják edzeni.

Játékban kicsit elpilledt, azonnal utasított, hogy ő most már "hamm". Ahha, gondoltam magamban, kajázna - naná, hogy kitaláltam, elvégre főiskolai oklevelem lesz:). Csak amit a hűtőbe bebújva felfedezett, majd a háta mögé a térdeimre dobált, egyik se hozta meg a gusztusát. Oké, a gyerek éhes, és már lebiggyedt a tünci cseresznyeszája, öltözünk, irány a kisbolt!

És itt újabb versenyfeladattal szembesültem: hogyan adjak rá egy folyamatosan mobil, izgő-mozgó, csacsogó, dundi lábfejű gyerekre, egy rafinált fűzővel, plusz tripla vastag nyelvvel ellátott cipőt, miközben folyamatosan mesélnem és táncolnom kell, hiszen az érdeklődését fent kell tartani! Két kiló mínusz - jött a kabát. A gengszterpalánta utálja, éreztette is: rögtön bokán rúgott kétszer. Leültem vele, komolyan elbeszélgettünk, és egy általam megint csak nem támogatott eszközhöz nyúltam: "Ha felveszed a kabátot, túrórudit kapsz!" - a kabát is felkerült.

Indulás, a meleg tenyerét az enyémbe helyezte, vonultunk. És akkor jött egy játszótér, az eddig nyafogással és hisztivel kifejezett éhség varázslatos és számomra érthetetlen módon elmúlt, a mászókákon mókust játszott a gyerek negyed órát, én pedig azt se tudtam hol fogjam, mert olyan mint egy gyík, ráadásul iszonyatos tériszonyom van, tehát körülbelül annyit tehettem, hogy a mászóka alatt állva ilyesféléket közöltem: jaj, oh istenem, lassabban, leesel stb..

Bolt: alsó polcok veszélyeket rejtenek, a miniatűr döbbenet minden bepakolt, amit - miután elfordult újabb zsákmányért - én gyorsan visszarámoltam. Végül kiegyeztünk két túrórudiban és egy kis sajtos párizsis zsömiben, amit az egyik padon jóízűen elfogyasztott, bár aggódtam kicsit, hogy biztos jóllakott-e (különben is mennyit eszik egy ekkora kölyök?!), mivel a szenyóból értékes darabok kerültek a kabátkájába, kapucniba (itthon vettem észre, hogy a télikabátom zsebében egy egész szelet sajtos párizsi bújt meg).

És miután remegő inakkal visszatértem a szobába, ott egy igazi tündér várt engem: az ANYJA.

Érzékeny búcsút vettem Arnoldbabától, a mély átéléssel adott puszijától egy fél túrórudi került a hajamba és arcomba:). És így szólt: "mé' isza övök"! Nem lehet nem megzabálni!:)