Családi viszály - kérlek titeket, segítsetek megoldást találni (beszélgetés)

Szerintem ha már tudod, sőt azon ténykedtek, hogy saját otthonotok legyen, sokkal könnyebb elviselni azt, ami van, még ha néha az agyadra is megy.

Az, hogy a család hogyan áll hozzá, az más szempont, mert ők meg ezt a felállást szokták meg.

Remélem, tavaszra, vagy legkésőbb nyárra meglesz a ház. Gőzerővel azon vagyunk, most szombaton hármat is megnézünk. Csak ugye ezzel is baromi nehéz haladni, mert a legtöbb hétvégém rámegy a sulira. Abbahagyni meg azért nem fogom, viszont csúsztatok fél évet, az már biztos, nincs kedvem beleszakadni ebbe az egészbe.

Tisztában vagyok vele, hogy ezt az időt már ki kell bírni, csak nehezek a mindennapok.

Az viszont hatalmas megnyugvással tölt el, hogy ennyien átérzitek a dolgot, ezek szerint nem bolondultam meg teljesen és mégse vagyok gonosz boszorka, mint ahogy állítják. Erre volt szükségem, hogy kiadjam a fáradt gőzt. Köszönöm, hogy meghallgattatok/olvastatok/kiírhattam magamból.

Bocsánat, visszaszívom, amiket írtam, ha a párod 32 éves, mindenhogyan gáz, hogy nem képes önálló életre veled, önálló lakban. Azt hittem, ő is huszonegy-két éves még csak.

Ha úgyis házat néztek, akkor meg azt a kis időt, míg megtaláljátok, kibírod bárhogyan, felesleges azért idegesítened magad.

Nincs veled baj. Teljesen érthető már az is, hogy az ember kettesben lakna legszívesebben a párjával, nehéz tolerálni mást, családtagot, még akkor is, ha az tökéletes lakótárs. Ha pedig folyton zavar és pakolni, takarítani kell utána, pláne.

Úgy értettem a leírásodból, hogy az öccse még tanul, nem dolgozik, nyugodtan hasonlíthatod egy kamaszhoz. :) Az ő számukra azért vagy idegesítő, mert nem értik, mit kell annyit pampogni a takarítás és egyebek miatt, miért nem hagyod békén őket, hogy éljék a saját életüket, nem fognak este 8-kor takarodót fújni és lábujjhegyen mászkálni, nem vének. Plusz elpakolnak ők, nem értik, minek cirkuszolni, senki sem halt bele abba, ha szét volt szórva a cucca vagy ha mosatlan maradt a konyhában.

Ugyanúgy kényelmetlen nekik, hogy "anyuci" adja az ukázokat és dühöng, veszekedik, mint amennyire neked, hogy kerülgetni kell őket és rád marad sok minden. Ezt kell egyensúlyba hozni, hogy ők segítsenek többet, legyenek tekintettel a kettőtök magánéletére, neked pedig nem kell agyvérzést kapnod, ha rumlit találsz, vagy egy haver időnként hangosabb vagy tovább marad. :)

Anyukádnál tudnál lakni?

Igen, a fiúknak - főként ha egyedül nevelte őket - más a kapcsolatuk az anyjukkal. Van ami természetes és van ami külső szemmel furcsa tud lenni. Nem véletlenül születik annyi buta?! anyós vicc. A fontos viszont az, hogy ahogy kialakítod a viszonyrendszert az elején úgy fognak bánni veled később is. Ha nem tisztázod le az erőviszonyokat állandó küzdés (küszködés) lesz az egész.

Nincs veled semmi gond, csak betelt az a bizonyos pohár.

Mennyi időre van a ház vásárlás?

:( Én ilyet nem akarnék sehogyan sem. Az ember idegei tönkremennek, csak rosszabb lesz. :(

Azért sok szerencsét kívánok, meg hatalmas türelmet...

Ugyan már. Akkor te még nem láttad, hogy élnek lusta pasik. :)

Azt meg te sem gondolod komolyan, hogy két ember, akik szeretik egymást, együtt élnek, azoknál működhet hosszú távon az, hogy visszalépnek a kapcsolatban járogatásba.

Ja igen, azt felejtettem el az előző hsz-ból, hogy így egyeztünk meg G-vel, hogy míg meg nem lesz a házacskánk, addig nem megyünk albérletbe, hanem kibírjuk. Csak ugye egyre rosszabb.

Arra voltam főleg kíváncsi, hogy velem van-e a baj, illetve hogy miként kéne a háborgó lelkemet és önérzetemet csillapítani kicsit, míg el nem húzunk innen végre. Változni nem sokat fog a dolog, az fix.

Szerintem az anyukádnak teljesen igaza van.

Míg meg nem szerzitek az új otthonotokat, lakjatok külön. Valószínűleg a párod is megelégelné a disznóólat, mert nem lesz ott a házicseléd, mármint sajnos te. Valakinek csak ki kéne olykor takarítania, elmosogatnia...

Egyből felgyorsítaná a különköltözést - remélhetőleg.

A mi családunk férfi tagjai mindegyike takarít, vásárol, mosogat, főz, segít. Szerintem ez a normális.

Köszönöm a sok választ. Az a probléma alapvetően, hogy a páromat nem zavarja ez a helyzet. Ő kb. az örökkévalóságig ellenne itt, így.

Kezdetben tökéletesen elutasította az albérlet lehetőségét, majd beleegyezett. Nézegettük őket, nem keresünk rosszul, de pont annyiban lenne egy hónapra egy lakás, mint amennyit most félre tudunk tenni. Nem mellesleg anyósom kb. hetente összeültetett minket, hogy ne csináljuk ezt, nem lesz pénzünk, stb. Akkor felajánlottuk, hogy megvesszük azt a lakást, amiben most lakunk, szépen felújítjuk, lesz belőle egy alaptőkénk, amiből később tovább mozoghatunk, öcsi meg kap pénzt, amiből elindul. Ezt nem engedték meg nekünk, mert akkor öcsinek nem lesz hol laknia, és nem akarják 25 km-nek kitenni minden hétvégén, hogy utazgatnia kelljen az anyjától a városba.

Így megegyeztünk abba, hogy rögtön a házvásárlásba ugrunk bele, veszünk egy kicsit lepukkantabbat, amihez kevés hitel is elég, amit mi magunk felújítunk, amit csak tudunk, a két kezünkkel. A párom nagyon ügyes, pedig tanárként végzett :) Szóval erre a témára most ő is nagyon rápörgött, 32 éves, ereje teljében, alkotóvággyal tüzelve, minden vágya, hogy családi házunk legyen. Egyre erőlteljesebben keresgélünk.

Viszont a problémámat még mindig nem érti. A családja nagyon fontos neki,részben a korábban már említett okból, hogy édesapjuk elhunyt. De egyébként ez természetes, csak egészséges kereteken belül.

Anya mondta többször, hogy menjek haza, de 24 évesen már nem futhatok el minden probléma elől, és nem, nem tudnék egyedül fenntartani egy albérletet.

Egyébként szerintem a 20 és 22 éves fiatalok már nem kamaszok, szóval ne is említsük őket annak. Öcsike 1.5 évvel fiatalabb csak nálam.

Szerintem is.

Ez az életkor amúgy szerintem nem feltétlenül a kompromisszumokról kell, hogy szóljon.

Én amúgy az egytizedét nem tűrtem volna el, és a most fiatal lányom sem, eszem áll meg, amikor olvastam, már akkor felment a pumpa bennem.

Igaz, én amúgy sem vagyok túl alkalmazkodó, vagyis a csendet szeretem magam körül, és a férjemet meg a lányomat, senki mást és semmi zavaró tényezőt, de nem vagyunk egyformák.

Kérdezd meg a legtöbb egyedül élő férfit, hogyan oldja meg. :)

Ha én nagyon nem bírnám elviselni már a helyzetet, és anyagilag beleférne, biztos megbeszélném a párommal, hogy menjünk albérletbe. De nem szó nélkül pakolnék egyedül. És főleg nem várnám, hogy jöjjön utánam, mert azzal bizonyítja, hogy szeret, ez nevetséges. Ha már egyedül kéne elmennem, mert nem tudunk közösen dönteni, ne jöjjön utánam, akkor éljek kényelmesen egyedül, ő meg az öccsével. :)

De azért gondolj bele a konkrét helyzetbe. Nem véletlenül laknak ott hárman, vagy négyen, mert nincs nagyon más megoldás jelenleg.

Gondolod, van a lánynak arra anyagi kapacitása, hogy játszadozzon azzal, most elköltözök albérletbe (kaució, lakbér, egyedüli megélhetés, berendezés stb.), hogy megy-e utána a párja? Mi van akkor, ha a párja ezt úgy veszi, a lány nem szereti igazán, nem érdemes futnia utána? Szerintem ez lenne a legrosszabb megoldás.

Írta, hogy nézegetik a házakat, tehát nem maradnak örökké hárman-négyen egy fedél alatt. De amíg nincs más megoldás (ami nem pénzkidobás, nyomorgás vagy szakítás), addig meg kell oldani ezt a helyzetet. Azért nem lehetetlen dolog ez, csak ha már elszabadultak az indulatok, nehéz higgadtan kezelni. Pedig ezt kellene, elölről megbeszélni mindent.

Egyébként meg nem hiszem, hogy azért takarít, mert a párja szereti. :) Gondolom azért takarít, mert nem akar kupiban élni és zavarja. Pech, hogy a többieket nem, de erről sokan és sokat tudnának mesélni, akár szerelmespárról, családról vagy rokonokról van szó. :)