Azok a fránya tárgyak!

Ezzel a problémával először az általam oly nagyon szeretett könyvek kapcsán szembesültem. Eljött a pillanat, amikor azt mondtam: nem veszek többet, mert egyszerűen nem tudom hová tenni őket; sőt, már ott tartok, hogy kitúrnak a házból.

Például ott vannak a ruhák. Mindig időtálló darabokat vettem, tehát nem volt okom a selejtezésre. Ha minden szezonban csak egy új darabbal jutalmaztam meg magam, az 20 év alatt 320! Egy ideig azt csináltam, hogy tavasszal a télieket bőröndökben felraktam a szekrény tetejére, ősszel meg fordítva.

Sajnos eljött az idő, amikor az összeset kihíztam, de képtelen voltam megválni tőlük, mert egyszerűen nem hittem el, hogy soha többé nem fogom tudni hordani őket.

Már nem férnek a bőröndökbe, dobozokban várják új gazdáikat. Megszakad a szívem, ha a sok kedvencemre gondolok.

A lakás egyik neuralgikus pontja a kamra.

Ha nagy, akkor azért lesz benne rendetlenség, mert azt hisszük: bármit, bármikor, bárhova letehetünk. Ez tévedés! El fog jönni a nap, amikor kinyitjuk az ajtót, s azt vesszük észre: be sem tudunk lépni.

Ha kicsi – mint pl. most az enyém: olyan 80*90 cm-es alapterületű –, akkor tapasztalataim szerint lassabban érkezik a hakinyitomazajtótkiözönlenekatárgyak effektus, mert ugyebár a helyszűke miatt az ember megfontoltabb, mint mikor azt hiszi: óriási hely áll rendelkezésére a tároláshoz.

Amikor a portám valamely részén túlzottan felgyűltek a tárgyak, begurultam, s nekiálltam selejtezni. Jó néhány holmit kihajítottam. Aztán jött a pofára esés: pár hét múlva garantáltan szükség lett volna valamelyik kidobott tárgyra. Bánatomban egy jó darabig nem selejteztem.

Harcmodort változtattam. Szem előtt tartva a szabályt: semmi nem foglal el nagyobb helyet, mint a rendetlenül lerakott tárgyak, igyekeztem rendet tartani. De azok a rohadt tárgyak egyre csak gyűltek. S itt álljunk meg egy percre.

Vegyük csak az ajándékokat. Adott egy ember a maga legszűkebben vett 4-8 hozzátartozójával, barátjával. Ha csak évi 3 alkalmat veszünk (névnap, születésnap, karácsony), és nem dobjuk ki, vagy nem olyanok, amiket el lehet használni, az röpke 3 év alatt már 36-72 darab.

Tehát itt a feladat: muszáj selejtezni. De hogyan oldjam meg úgy, hogy ne dobjak ki olyasmit, amire hamarosan szükségem lesz?

Hatalmas ötletem támadt: kinyitottam egy palack bort. Mikor eljött az általa okozott lazulás, magabiztos kézzel hajigáltam ki sok mindent. S láss csodát! Egyetlen kidobott tárgy sem hiányzott többé.

Ezt az eljárást úgy évente megismételtem: volt is eredménye.

Aztán itt vannak a különböző gyűjtőszenvedéllyel megáldott emberek.

Ismerek egy családot, ahol az anyuka rénszarvasokat gyűjt. Egy szoba tele van különböző méretű, több száz plüss figurával. De jut belőlük a lakás összes helyiségébe, még a fürdőszobába is.

A fia rádiókat gyűjt. Meg sem tudja mondani, hány száz darab van (tőlem is megkapta a szüleim, annak idején nagy számba menő, kb. negyed köbméteres térfogatú világvevő rádióját), csak azt tudja, hogy 80%-uk működőképes.

Az apukát nem is említem, mert ő mindent gyűjt. Az udvaruk úgy nézni ki, hogy a környéken élők elnevezték őt Petrocellinek (amiért ő persze irtó dühös). Ez mondjuk egy extrém példa.

DE! Az ilyen emberek nélkül nem jönnének létre értékes, múzeumba illő gyűjtemények.

Sőt! Vannak emberek, akik annyira ragaszkodnak a tárgyaikhoz, hogy még a szemetet sem dobják ki. Az ilyenekhez nem egyszer már a hatóság kell, hogy ne keserítsék meg a szomszédjaik életét. Ez már tényleg betegség.

Miért válok meg nehezen a régi időket idéző tárgyaktól? A képen látható, kb. 100 éves káposztareszelőnél sokkal korszerűbbel gyalulok. Vagy a vasaló, amihez hasonló másik szépen lefestve kincseket rejt. De van egy petróleum főző is, amit egy hozzám nagyon közel álló ember ki akar dobatni velem, ahelyett, hogy segítene felújítani. Ahhoz azért kötődök, mert tudom, hogy az anyukám valamikor azon főzött (ő úgy nevezte: petrofór). Miért olyan nehéz kidobnom?

Kétféle ember van.

Az egyik kihajigál mindent, amire az adott pillanatban nincs szüksége. Ha kiderül, hogy mégis kell: megvonja a vállát, s pár hónap múlva megveszi, vagy kér mástól.

A másik mindent eltesz, mert az még jó lesz lesz valamire. Ők azok, akiket megszólnak: minek ennyi kacat. De azok is ők, akikhez az előbbiek nem tudnak olyan kéréssel fordulni, amit nem tudnának teljesíteni!

Talán kiderült az olvasó részére: a második csoportba tartozom. Szenvedek tőle. Csekély az a kárpótlás, amikor valaki megkérdezi: nem tudnál adni véletlenül ezt, vagy azt? Vigyorogva előveszem és odaadom.

Tipikus példa a csavaros tetejű üvegek, amiket mindig szépen kimosok, címkétlenítek. Mikor összegyűlik jó néhány, megkínálom velük az egyik szomszédasszonyt, akiről tudom, hogy szokott befőzni. Ám ő jajgatva visszautasítja, hogy nem tudja hol tárolni. Mikor eljön a befőzés ideje, akkor szalad hozzám: nem tudnál egy pár üveget adni? Persze, mindig tudok... Véletlenül...

Egyedül vagyok ezzel a problémával? Ha nem, várom az ötleteket: ki hogyan kezeli a tárgyakat?