Az első szerelem mindig véget ér? (beszélgetés)
Nekem nemrég ért véget, úgy gondoltam könnyebb ha leírom, remélem kap valami véleményt.
Minden nap látlak, tipikusan rohansz az iskola zsúfolt folyosóin magadba merülve, kizárva a zajongó tömeget. Ahogy meglátlak, mindig más érzések törnek fel bennem, van amikor rád nézve egy idegent látok, vagy egy feledésbe merült régi ismerőst, egy ugyanolyan diákot mint a többi. Viszont előfordul, hogy jelenléted félig begyógyult sebeket tép fel, előtörnek a múlt emlékei, olykor erőteljes fájdalom szúr a mellkasomba. Van, hogy elmerengek az emlékekbe és előtör a hiányod, ugyan, nem te hiányzol, hanem az, aki akkor voltál, vagy csak akinek képzeltelek. Hihetetlen mennyire fölöslegessé vált, hogy mennyire ismertelek azelőtt, mikor megvakított azaz átkozott köd. Képtelen voltam tisztán látni, hogy ki is vagy valójában, még akkor is, mikor nagyon is ismertelek, hisz azelőtt is közel álltál hozzám, mielőtt összejöttünk. És igen, ez lett minden rossz forrása, csalódások okozója.
Hiányzik…hiányzik melletted ébredni, hiányzik veled aludni, ahogy éjszakánként szorosan magadhoz öleltél, kezed hasamon pihent, halk szuszogásod pedig a tarkómat csiklandozta. Hiányzik, ahogy teljesen biztonságban éreztem magam karjaidban, ahogy azon pillanatokban semmi nem számított, csak te meg én. Hiányzik, ahogy tűzben égett arcom heves csókjaidtól…
És ott az a sok rossz is… hogy én századik esélyt is adtam fölöslegesen, mikor kismilliószor megbántottál. Ez vezetett el a véghez is, sosem volt és lesz benned annyi, hogy elismerd saját hibáid, hogy kimondj egy egyszerű „sajnálom”-ot, (de ezt az egód nem engedte), ezek után mégis én próbáltam helyrehozni mindent. De mégis mit kellett volna tennem, ha egyszerűen nem én voltam a hibás? Mégis, hogy tűrhettem volna el szótlanul és észrevétel nélkül, mikor láttam, hogy semmi nincs rendben? Tekinteted mindent elárult, de te egy szót se szóltál. Távolról nézve boldognak tűntél, néztem ahogy barátaiddal vihorászol, közben ügyet se vetve rám, és fogalmad se volt arról, hogy összetöröd a szívem. Elegem lett abból, hogy mást se csinálsz, csak belém taposol egyfolytában, hogy már minden fontosabb, mint én, és ha épp ráérsz csettintésre ugorjak, hogy meg se próbálsz javítani a helyzeten, helyette én küzdök fölöslegesen, és még így is engem hibáztatsz, mikor én csak tőled szenvedek, de ezt képtelen vagy észrevenni.
Tudhattam volna…mikor először adtál ultimátumot, hogy „megszoksz vagy megszöksz”, tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége. Ha valaki szeret elvileg, legalábbis ezt állítja, hogy lenne képes csak úgy elengedni? Nos, kevesebb érzelem szorult beléd, mint gondoltam.
Fel kellet, hogy ébredjek ebből a hosszú, túlságosan is valósnak tűnő álomból, hogy meglássam nem vagy nekem való, nem vagy az, aki a legjobbat ki tudná belőlem hozni, és boldoggá tenni. Helyette túl sok fájdalmat, és nem egy virrasztott, álmatlan és könnyben patakzó éjszakát okoztál. De még mindig élnek az emlékképek, mikor azt hittem olyan tökéletesen illünk egymáshoz, mint egy puzzle két darabja. Emlékszem, mikor először mondtad elcsukló hangon, szégyenlősen, hogy „szeretlek”.Emlékszem, amikor még vágyakozó tekintettel pillantottál meg a távolból. Emlékszem, ahogy mosolyt tudtál csalni az arcomra, akármennyire is volt rossz kedvem.
Most már csak az fáj, hogy fel se tűnt mennyire szerettelek, és mennyi bizalmat fektettem beléd fölöslegesen, mert te ezt csak egy laza mozdulattal elhajítottad. De most már mindent tisztán látok, és tudom, nincs mit sajnálnom. Én mindent megtettem volna érted, tűrtem minden hibád, de ez sem volt elég. Remélem, egy nap rájössz, mit is tettél, hogy lezáratlanul elengedtél és darabokra törve magamra hagytál, és, hogy ezzel engem örökre elveszítettél.
Ez mennyire igaz!!!!!
Az én nagy szerelmem is megcsalással zárult 3 év után...azt hittem, belehalok(depressziós lettem). Aztán elkezdtem nagykanállal enni az életet. Akkor találkoztam egy fiúval, akivel kétszer volt "dolgom", de én akkor őt ellöktem magamtól. Most van férjem, és egy lányom...de néha eszembe jut az a fiú, akit ellöktem, hogy mi lett volna,ha folytatjuk...de ezt már nem fogom megtudni:-(
De az első nagy szerelmemmel kapcsolatban (4 év után) már tudom szépnek látni az emlékeket.Hisz azok soha nem törlődnek ki.
Sosem értettem, miért kell bárkire-bármit is mondani, ha véget ért egy fejezet az ember életében.
Nem érzed mennyire gáz?
Ha van második gondolom igen.
De kivétel erősíti a szabályt.:)