Anyósnak lenni

Tulajdonképpen, amíg nem születtek meg az unokák, nem laktunk együtt a fiamékkal. Ők az én házamban laktak, mi a párommal cca 200 km-re onnan. Amikor legnagyobb örömünkre megszülettek az unokák (ikrek, fiúk), megkértek a fiamék, el tudnék-e menni segíteni a picik körüli teendőkben. Természetesen gondolkodás nélkül igent mondtam, ugyanis a babavárás ideje alatt sokat töprengtem azon, hogy vajon hívnak-e, hogy az első időben könnyebb legyen a kismamának.

Nagy izgalommal készültem. Úgy alakult, hogy elég hosszú ideig nem találkoztunk. Izgatottan találgattam, mit vigyek, mivel kedveskedjek úgy a menyemnek, mint a piciknek. A menyemnek dobozos sütit vásároltam, arra gondolva, ha mennek a babalátogatók, lesz mivel megkínálni őket. Hogy csak neki is vigyek valamit, egy pici, szív alakú konyakosmeggyet választottam, hozzá egy csokor virágot. A fiam pedig pezsgőt kapott. A két picinek egyforma kis együttes választottam, mely állt egy rugdalózóból, kisingből és sapiból. Kicsit nagyobban vásároltam, gondoltam, ha lenne keresztelő, abba öltöztethetnék a babákat.

Előző nap érkeztem. A fiatalok már mindent elkészítettek időben, ami a babáknak kell. Babaszoba berendezve, pelusok, kisingek, rugik, törülközők, babaápolási dolgok, törlőkendő, cumik már mind-mind ott sorakoztak a polcokon. Ott állt a fürdetőkád is. Nagyon hangulatos volt. Szép volt az a kis babaszoba.

Másnap megérkeztek a kórházból. Menyemmel jött a barátnője, egy idősebb csajszi. Ő kedvesen üdvözölt, a menyem csak odavetett egy köszönést és elviharzott a karjában lévő picivel. Úgy rohantam utána, hogy elvegyem, le tudjon vetkőzni. Gratuláltam neki és javasoltam, jobb lenne, ha lepihenne. Ezt el is fogadta. Míg a fiam kiörömködte magát kis családjában, én elkészítettem az ebédet.

Nagyon nagy élmény volt számomra, hogy a babákat egyszerre kellett fürdetni, szoptatni. El sem tudtam képzelni, hogyan lehet ezt kivitelezni. De lehetett. A menyem egy alacsonykarfás fotelban helyezkedett el, a két kis porontyot pedig a karfára fektették kétoldalt, hátulról előre, hogy elérjék a cicit. Ezt már a kórházban gyakorolták. A szám is tátva maradt a csodálkodástól. Persze, ez sokáig nem működött így, mert egyszerre két gyereknek kevés volt a tej, kellett a pótlás. Akkor a menyem az egyiket szoptatta, a másikat pl. én etettem cumisüvegből. Sokat segítettem, éjszaka én aludtam a kicsikkel, hogy a menyem kipihenhesse magát. Én szoktattam le a kicsiket az éjszakai evészetről is. Beletelt pár álmatlan éjszakámba, de megérte.

Telt-múlt az idő, a menyemmel rengeteget beszélgettünk, ha tanáccsal láttam el, legtöbb esetben elfogadta.

Eltelt így kb két hónap, akkor előállt a menyem azzal a kérdéssel, nem költöznénk-e vissza. Én megbeszétem a párommal, jónak találtuk az ötletet, mert fele a rezsi nekik is, a segítségemre meg hosszútávon volt szükséges.

Túlságosan nem aprózom el a történteket, de visszaköltöztünk és elkezdődtek a problémák. Mindig útban voltunk. Holott tetőtérbeépítéses, nagy ház, 4 szoba, hatalmas nappali, mindenkinek megvolt a pirvát szférája.

Menyemnek már nem tetszett, hogy ott vagyunk, de mi azt a házat, ahol addig laktunk eladtuk, így is beszéltük meg, visszaút nem volt.

Menyem naplót vezetett a picikről. Mindig ott volt a gyerekszobában, amikor ideje volt, ott írogatott bele. Egyszer, amikor a picikkel foglalatoskodtam, megláttam a babanaplót. Gondoltam, belenézek, hogyan látja a menyem az eltelt időt, milyen érzéseket fogalmaz meg a picikkel kapcsolatban. Szépen haladt mindennel, súly, evés, képek, minden.... aztán a meglepetés. Az az oldal, ahova leírhatta volna a gyerekekkel kapcsolatos élményeit, RÓLAM szólt! Azt hittem, elájulok. Soha addig nem gondoltam, hogy nem őszinte felém a megnyilvánulása. És tessék. Kiderült, nagyon nem kedvel engem. Pedig nem is vagyok az un. féltékeny anya tipus. Természetesen nem szóltam a dologról, de még jobban odafigyeltem, hogyan viselkedek - a saját házamban. (A cselédsors nem szégyen, csak kellemetlen.) Gondosan ügyeltem arra, hogy pl. reggel, amikor elször lejött a menyem, mindig kedvesen mosolyogva fogadjam. Ő általában csak morgott valamit. A párommal találgattuk, mitől lehet ez a pálfordulás. Kiderült. Sokáig tartott, idegileg teljesen kikészültem, de kiderült. A menyem szerette volna, ha elköltöznek. Attól tartott, a fiam maradni szeretne, végülis kényelmes, nagy udvaros ház. A piciket tekintve ideális. Azért mérgesítette el a viszonyt köztünk, amit egy idő után a fiam is észrevett, hogy biztosan elmenjenek. Mire ez bekövetkezett, lefogytam 20 kg-ot (szerencsémre volt miből). Nagyon féltem, hogy majd nem hozzák az unokákat. Már az első hétvégén jött az egész család. Kiderült, a menyem visszamenne dolgozni, de ha betegek lesznek a gyerekek, nincs kire hagyni őket, a munkahelyeken manapság nem nézik jó szemmel, ha a kismama táppénzen van. Bátortalanul megjegyeztem, ha elfogadja a segítségemet, rám számíthat. Tőle szokatlanul nagy örömmel fogadta el ajánlatomat és kijelentette: - Úgyis maga az egyetlen ember, akire nyugodtan rábízom a gyerekeket!

Hát igen. Ez elégtétel volt. Azóta, hogy már nem lakunk együtt, olyan a kapcsolat köztünk, mintha barátnők lennénk. Már tegeződünk is (korábban ő nem akarta), hetente felhív, hogy vagyok?

Boldog vagyok, hogy így alakult, igaz, az egészségemet nagyon megviselte. Pedig biztos vagyok benne, én addig sem voltam rosszabb semmivel sem. De úgy látszik, így az egészséges. Ha megoldható, a fiatalok éljenek külön, éljék a saját életüket. Én pedig - mint anyós és nagymama - ott vagyok, amikor szükség van rám.