ANYA vagyok, nagybetűvel

Hogy még a legkeményebb apuka is elsírja magát, és leborul élete párja előtt, amiért mindezen keresztülment. Hogy ez egy nő életének legszebb pillanata. Amikor Maja világra jött, és először vehettem a kezembe, vártam a katarzist - de nem jött. Ott feküdtem, néztem, ahogy a karomban szuszog, gyönyörködtem benne, hiszen ő volt a világ legszebb újszülöttje (mint minden anyának a saját gyermeke). De ez volt minden, amit éreztem. Szokatlan és újszerű volt a helyzet, de nem életem legszebb napjaként éltem meg akkor.

Ekkor bevillant az agyamba, hogy mindez miért lehet: nem vagyok jó anya! Rövid időre pánikba is estem: mi lesz, ha később sem támadnak fel bennem azok az érzelmek, amelyekről oly sokan és oly sokat írtak?

Aztán hazajöttünk, elkezdődött a közös életünk, nekünk hármunknak. Viszonylag gyorsan és zökkenőmentesen összecsiszolódtunk, minden ment a maga útján, de újra és újra előjött bennem a kérdés: vajon miért nem csapott még meg az "anya lettem!"- érzés?

Kezdtek zavarni a kedves rokonok és barátok által feltett kérdések, amelyek mind ugyanarra lyukadtak ki: na milyen érzés anyának lenni? Nemrégiben Maja átesett a második operációján, azon kaptam magam, hogy a legrosszabb gondolatok jutnak eszembe. Azóta minden este amikor a heget kezelem miközben potyognak a könnyeim és boldogsággal tölt el, hogy ennyi csak a baj.

Aztán egy ideje után furcsa "jeleket" észlelek magamon.

Amikor azt kívánom, bárcsak én lennék beteg helyette, bárcsak átvállalhatnám azt a fránya hasfájást tőle. És még annyi mindent sorolhatnék... Nem tudom, pontosan mikorra és hogyan alakult ki, de most már végre kezdem elhinni, hogy valóban ANYA vagyok, így, nagybetűvel.