A testvér, aki már inkább ellenség

Igazán sosem voltunk jó testvérek, sok volt a 6 év korkülönbség. Felnőttként volt pár jó évünk, amikor közel kerültünk egymáshoz, vagy csak én hittem, hogy közel vagyunk.

Mindig megvolt a szereposztás: én a fekete bárány, a lázadó, aki 2 gyerekkel él egy rossz kapcsolatban, akit sajnálni kell és egyben megvetni, mert túl gyenge, hogy normális életet éljen.

Majd a nővérem, akinek jól fizető állása van, kiegyensúlyozott élettel, aki szárnyal a munka és a családunk dicsfényében.

Tehát voltam én, a lepusztult anyuka és a mindig tökéletes nővérem. Soha egyetlen percig nem éreztem magamban irigységet, vagy hogy én haragszom rá, amiért ennyire különböző az életünk. Elfogadtam, és tudtam, az életem azért olyan amilyen, mert én gyenge vagyok változtatni, és közben örültem a testvérem sikereinek. És persze hogy én is vágytam más, jobb életre, de ezt sosem vetítettem rá. Ez tízenévekig tartott. És mindenkinek természetes volt. Amíg Ő felfelé ívelt, én egyre lefelé.

Majd lett egy új munkám, és lettek céljaim, erősnek éreztem magam, miközben úgy erősödtem meg, hogy észre sem vettem. Határozott lettem, kiálltam magamért, és terveztem az új életem, a még régivel a vállamon. Mindeközben a nővérem , hát hogy mi okból, vagy mi nem, de szerelembe esett egy nála 8 évvel fiatalabb sráccal, szárnyalt, úgy viselkedtek, mint a tini gyerekek. Ő is azonnal gyereket akart és nála boldogabb senki sem volt... Addig a 4 hónapig, ameddig teherbe nem esett és idő sem volt megismerniük egymást a sráccal, de már közös élet és gyerek.

Ekkor kezdődött a lavina...Amíg én emelkedni kezdtem, addig Ő elkezdett süllyedni... Évek alatt, egy megkeseredett nő lett, akit nem néznek nőnek, akinek semmi sem jó, és semmi sem elég.

Én pedig évek alatt új életet kezdtem, rengeteg lemondással, 7 napból 7 napi munkával, hogy valahova haladjak előre. Sikerült összekaparnom magam, sikerült jól fizető állást találnom, egy fantasztikus férfit, aki boldoggá tesz, és nem utolsó sorban támogatja a céljaim, az álmaim.

Végre nő vagyok.

És a testvérem? Évek óta bánt, cinikus megjegyzéseket tesz, véleményezi a párom, a munkám, az életem, a gyerekeimet, a gyereknevelésem, a szüleinket, mindent... Szerinte én mindig új ruhában járok, nekem olyan könnyű, mert bezzeg ő....

Kérdezem én! Én az elmúlt majd 20 évben? Nekem mi jutott? Az, amit választottam... És most mi jutott? Amiért kőkeményen megdolgoztam.

És Neki? Mi jutott? Amit Ő választott...

Az utolsó csepp a pohárban a születésnapomon tett beszólása volt, miután Ő egész nap a telefonját nyomkodva dirigált, a gyerekeire mindig az épp aktuális ráérő figyelt, és megkaptam Tőle, hogy én mennyire nem vagyok jó anya, és csak egy bábú vagyok, akit a férjem irányít. Mert meg mertem mondani a véleményem....sok sok év hallgatás és tűrés után. Elég volt.

Miért nem tud örülni annak, hogy boldog vagyok?

Miért vetíti rá mindenkire a saját boldogtalanságát?

Miért bánt mindenkit?

Miért gondolja magát felsőbbrendűnek?

Miért gondolja azt, hogy neki ez jár?

Sajnálom, mert baromi magányos lehet. De nem engedem, hogy ezt rám és a családomra vetítse...Neki kell rá jönni, hogy nem a környezetét kellene bántania, hanem a saját életén javítani...de azt hiszem, erre sosem fog rájönni...Mert az Egó nem hagyja.

És az az érdekes... nem fáj... és nem hiányzik... Sokkal jobb nélküle.

Szeretem és tisztelem, mert a testvérem. De nem része az életemnek... és ez így van jól.