Kutyafáját...

Szüleimmel esett meg a közelmúltban.

Amit tudni kell róluk, 52 és 55 évesek, stabil háttérrel rendelkeznek, hála a jól menő családi vállalkozásnak. Gyerekek felnőttek, élik a saját életüket.

Nemrégiben el kellett engedniük 17. évében lévő Zsófi kutyájukat, aki igazi családtag volt. Persze anyus kijelentette, hogy soha többet kutya, ő még egyszer ezt nem bírja ki, ésatöbbi. Apus mindenben egyetértett vele.

Ehhez tartották magukat kb. 1 hónapig, amikor is egyre többet hallottuk a "jaj de üres ez a ház" és a "sz...r az élet kutya nélkül" kezdetű mondatokat.

Egy szónak is száz a vége, úgy döntöttek, hogy örökbe fogadnak egy menhelyes árvácskát.

Tesóm lelkes segítségük volt, azonnal keresgélni kezdett egy közkedvelt közösségi portálon.

Sima ügynek látszott, a gazdára váró, vágyó kutyák sora végtelen. Anyuséknak nem is voltak extra igényei. Maximum 4-5 éves, lehetőleg kislány kutyára vágytak, közepes vagy kistestű, akármilyen fajta vagy mix, mindegy, kutya legyen. Természetesen ivartalant, vagy akár ivartalanítási kötelezettséggel valót.

Találtak kedvükre valót és felvették a kapcsolatot az illetékessel. Na, ami ezután jött, teljesen elképesztette anyust és apust.

Időpont megbeszélve, találkozás létrejött. Jöttek a kérdések is.

Van jövedelmük? Persze, van, ezen még nem is csodálkoztak, el kell valamiből tartani a kutyát. Aztán mennyi a szabadidejük? Az is van, a vállalkozás otthon működik, így nagyon sokat vannak otthon, idő is van foglalkozni az új jövevénnyel.

Autó van? Igen, van, mondta apus, de nem értette miért fontos ez. Hogy legyen mivel állatorvoshoz vinni. Ezt már kicsit túlzásnak tartotta apukám, de megnyugtatta a hölgyet, hogy az állatorvos közel van, és szükség esetén házhoz is jön.

Milyen körülmények közt élnek? Kertes ház, a kutya kinti-benti, bennalvós lenne.

Nem akarom végig sorolni a kérdéseket, voltak kellemetlen kérdések is. Pl. nem pszichés beteg valamelyikük, konkrétan mennyi is az a jövedelem és végül hogy benne lennének egy környezet tanulmányban?

Benne voltak, a hölgy egy társával 3(!) hét múlva el ment körülnézni, a kertet túl ápoltnak tartották, nem kutyának való vidék, humorizált egyikük. A lakásba térve érdeklődtek, hogy hol lesz a kutya kanapéja? Anyus meghökkenve mutatta a kutyakosarat, mint a kutya hálóhelyét. A kanapé pedig közös, mondta apus, aki addigra kezdte elveszteni legendás türelmét.

Nem kapták meg a kutyát, maguk erre alkalmatlanok, szólt az ítélet.

Azért tudni kell, hogy apusék 25 és 28 évvel ezelőtt alkalmasnak ítéltettek arra, hogy gyereket fogadjanak örökbe, akiket, engem és a húgomat nagy szeretettel fel is neveltek. De arra nem alkalmasak, hogy örökbe fogadjanak egy 5 éves keverék kutyát.

Nem sokkal később húgom hozott egy kutyát, a munkahelye előtt dekkolt az utcán, 3 év körüli lánykutya, azóta ivartalan, boldog, és mindenkit letúr a közös kanapéról.

Az állatvédő nevét direkt nem írom ki, nem az a lényeg, hanem a jelenség.

Nagyon kíváncsi lennék, hogy az állatvédők szerint ki az ideális gazdi. Azt is megértem, hogy megcsömörlenek az emberektől, hiszen nem kevés emberi aljassággal szembesülnek munkájuk során.

De akkor hogyan tovább? A kutya egyre több, a gazdijelölt egyre kevesebb, az a kevés is megalázva marad magának.

Azt is nagyon kérem, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, hiszen nem állítom, hogy a jelenség általános, de egyre gyakoribb.

Tesóm szeret a fentebb említett közösségi oldalon bóklászni, szerinte egyre több a csúnyán, alázóan kritikus megnyilvánulás a gazdajelöltek felé.

Nem elég, hogy az állattartásnak nincs kultúrája Magyarországban, de ezek szerint az állatmentésnek sincs.

Tisztelet a kivételnek, mert van kivétel.

Mit gondoltok erről? Nagyon érdekelne a véleménye mindenkinek.

Elnézést kérek, ha nem profi és összeszedett irományt olvastok, nem irodalmi babérokra török.

Csak elkeserítő a helyzet. Az már biztos, hogy az én szüleim többet nem próbálnak menhelyről, állatmentőtől örökbe fogadni.

Abban is biztos vagyok, hogy nem egyedüli eset az övék.

(A kép illusztráció)