A te anyukád mitől volt jó anya? (beszélgetés)

Az én anyukám nagyon jó volt hozzám és még mindig az.

Szeretett, segített amiben kell, mindig meghallgatott, virrasztott mellettem ha beteg voltam.

Egyáltalán nem volt szigorú velem, de voltak elvárásai.

Remélem, hogy majd az én gyerekeim is ilyen szeretettel fognak rám gondolni.

Nem éheztem, nem fáztam, nem nélkülöztem, tiszta volt mindig a ruhám, és ha beteg voltam mindig ápolt, mindig jót akart nekem.

Amit gondolt, h szükségem van rá, mindent megadott.

Talán nem is a "szopatás" a jó szó. De a lényeg, hogy nekem pl. nincs is igényem rá, hogy az időskorát hogy is mondjam, szebbé tegyem.

Barátnőm anyukája 84 éves,(késői gyerek volt a barátnőm), hát én csak nézek, amiket mesél. Neki nagyon jó Anyukája van, nagybetűvel. Most jött el az idő, hogy a néni bizony gyenge már, fáradékony. És a barátnőm egy percig sem gondolkozott, elment ápolásira, kikérte magát négyórásba a munkahelyén. Azt mondta nekem, hogy ő annyi, de annyi szeretetet, törődést, megértést, bizalmat, bíztatást kapott édesanyjától, hogy az tíz életre is elég lenne. És el sem tudná képzelni, hogy valakinek fizessen anyukája ápolásáért, inkább ő maga lemond a fizuja feléről, és otthon marad vele, mert ő szeretné megadni az anyukájának azt a biztonságérzetet, törődést, amit ő is kapott tőle (mindig, még 50 évesen is, amikor házassági válságba került, aztán munkanélküliként majdnem a padlóra, még akkor is anyukája tartotta benne a lelket).

Na és akkor itt vagyok én. Tudom, a törvény is előírja, hogy gondoskodni kell az idős szülőről. Anyámnak jó nyugdíja van, én max. megfizetek valakit, aki ápolja.

És nem azért, mert eljött az időm, és most törlesztek.

Egyszerűen nincs rá igényem, hogy másképpen tegyem. Ő valószínűleg a viselkedésével ennek az állapotnak "ágyazott meg" évtizedek alatt.

Van benne jó is ám, barátnőm szerintem összeomlik, ha majd anyuja meghal. Sír, mert borzasztó látni, ahogy elhagyja az ereje a mindig tettrekész édesanyját.

Én meg (ha párhuzamot vonok), szerintem nem fogok összetörni. Nekem kicsit olyan, mintha nem is lett volna. Elfogadást, bíztatást, szeretetet legalábbis sohasem kaptam tőle.

Csak ne vetülne rá a lánykámmal való kapocsolatra ez. Annyira megfojtom a szeretetemmel, annyira de annyira kompenzálni akarok.

Na, jó hosszú voltam.

Az én anyukám szerencsére még mindig jó anya, remélem még jó sokáig velem lesz.

Hogy mitől jó? Feltétel nélkül szeret. Akkor is ha jól csinálom, akkor is ha rosszul az életet, mindig mellettem volt/van. Érdekli az életem, az örömöm, a problémáim, segít mindenben, bármivel hozzá fordulhatok. Gyerekként és most is lesi minden kívánságom, főz, pakol, csomagol, "Ugye mindened megvan kislányom?", mit segítsek?

A mai napig minden nap beszélünk telefonon legalább pár percet, ha ráérek akár egy órát is. :)

Gyakran megyünk, olyankor főz, felpakol, beszélget. Még most is köt nekem néha pulcsikat.

Cserébe persze én is lesem minden kívánságát. Sokszor kedveskedek neki valami finomsággal, vagy kozmetikummal, ha ruhát vásárolok sosem tudok úgy kijönni, hogy neki ne vegyek valamit.

Mi szerencsére egyformán szeretjük egymást. Sokszor nehéz volt gyerekként, mert akkor nem volt fenékig tejfel az életünk, de most mire felnőttem és otthon is rendeződtek a dolgok, a kapcsolatunk is sokkal jobb lett. Tinédzserként még nem ezt gondoltam.

Az anyák szerintem a szeretettől lesznek jó anyák. Mert ha igazán szeretsz valakit, bármit megtennél érte és arra törekszel, hogy általad jobb élete legyen minden téren.

Én nem kívánnék nála jobbat.

Nekem ami jó volt, hogy "normális" életünk volt. 8 órában dolgoztak, mentünk mindig, nem volt lébecolás, de ezt határozottan és tényleg úgy tették, hogy ez a dolgunk. Utólag, meg igazából akkor is jó volt, mert kerete volt az életnek. A szabadidőbe volt családozás, nagymama, néha más rokonok. Volt néha múzeum, kirándulás, de volt néha otthonülős semmittevés.

Én néha azt éreztem, hogy mi szegényebbek vagyunk másoknál, ma már tudom, hogy nem voltunk, csak anyám nem volt nagyzoló, nem vett soha mások véleménye miatt semmit, volt mindig megtakarítása. Így akkor se nélkülöztünk, amikor apám évekig beteg volt.

Ami fontos volt, arra mindig volt. Legyen az hűtőcsere vagy az első számítógép, vagy az internet előfizetés.

Voltak negatív dolgok is, de anyám 60 éves korára ezek egy részét belátta, hogy nem voltak feltétlenül jó döntések, fejlődőképes jellem, és ez tetszik, még ha néha azért ma is halálra idegesít.

Ami kicsit rossz volt, hogy neki se volt elég önbizalma, kicsit ezt nevelte belém is. Meg a kamaszkoromat nem tudta jól kezelni.

Bocsánatot nem kért, de azért annyit mondott, hogy hát igen, de tuti kézikönyvet nem adnak szüléskor, hogy hogy is kell ezt jól csinálni..

Jó a kérdés, tényleg csak felnőtt korban derült ki, mi volt a jó.

De a jó szándékában igazából soha nem kételkedtem, mégha az én jellememből más megoldás következett volna, akkor sem.

Meg ott volt mellette a mackós jóindulatú apám, aki ma is sokat jelent nekem.

Egy párba itt beleolvastam, többen leírták, hát én is leírom. Az enyém nem volt jó anya egyáltalán.

Amit tett, nem az irántam való szeretetből tette, hanem szimpla cseszegetésből. Soha az életben nem éreztem úgy, hogy bármiben mellettem, mögöttem állna. Szerintem ahhoz a korosztályhoz tartozott, amikor még társadalmi elvárás volt (60-as évek), hogy férjhez kell menni, gyereket kell szülni, mert különben "mit szólnak". Szerintem neki nem volt való a gyerek soha.

Kifelé persze megvolt a kirakat, kívülálló azt látta, hogy szépen vagyunk járatva, finomakat eszünk, megvan minden, ami kell, annál több is. Csak éppen egy rideg légkör volt az egész. Soha semmit nem lehetett vele megbeszélni, kislányként sem, nagylányként sem, fiatal-felnőtt nőként sem.

Az a baj ezzel, hogy amikor nekem lett egy lányom, baromira túlkompenzáltam anyámat. Én meg sokszor ezzel megyek a lányom agyára, hogy "sok belőlem", a féltésből, aggódásból, szeretetből.

Nagyon nehéz lehet.Nekem nem volt ilyen szörnyű gyerekkorom, bár sok rosszat megeltem.És mind a mai napig vannak időszakok,amikor ezeken a régi rossz emlékeken teljesen magamba fordulok és nagyon felzaklat, hogy újra atelem.

Fogalmam nincs,hogyan lehet ép ésszel tulelni egy bantalmazo, alkoholista anya mellett végig szenvedett gyerekkort.

Az enyém szar anya volt. Folyton üvöltött, félemlített. A kisgyerekek közti testér harcokban mindig a tesómnak volt igaza, mert ő szintén üvöltött, én meg mondani akartam vagy nem szóltam. Vagy a másik meg kicsi, neked legyen eszed. A nagy volt a mindenben jó. A négyesért már "mit nem tudtál" lebaszást kaptam, mert bezzeg a nővéred. A kisebbnek tapsolt a hármasért.

Felnőttként nem érdekelte, hogy mit csinálok, csak ha volt mibe belekötni.

Mikor alsós gyerek voltam, és majdnem váltak a szüleim, a képembe üvöltötte, hogy "mi közöd hozzá". Mikor felnőtt voltam, és majdnem váltak, többek közt én voltam a hibás.

De jól főzött mindig, úgyhogy nem haragszom rá.

Ez egy elég nehéz és bonyolult kérdés. Engem is nagyon sokszor foglalkoztat. De szerintem a kulcs a megoldáshoz a feltételek nélküli szeretet. Ha egy gyerek érzi, hogy szeretik a szülei és elfogadják olyannak amilyen(kinézetével és adottságaival együtt), ha bármikor és bármiben számíthat rájuk, ha érzi, hogy bíznak benne és szeretve támogatják a döntéseiben. Ésszerű korlátok között, de szabadon.

(Én nagyon szigorú nevelést kaptam, viszont anyaként igyekeztem "jó" lenni :) )

Szerintem is ez a fontos, kb. ezt mondhatnám el én is.

És még egy, amit már gyerekkoromban is nagyon fontosnak és alapvetőnek tartottam: hogy éreztem, hogy mindent, amit mondott, tett, megengedett vagy megkövetelt, az irántam való szeretetből tette, és nem azért, mert neki jó volt. Ez nagyon nagy biztonságérzetet adott, ez a tudat, hogy minden énértem volt. Igyekeztem is meghálálni. Nem volt minden súrlódásmentes köztünk később, mikor kezdtem felnőni, de amit esetleg nem jól tett, annak is elvette az igazi élét az a szándék, amit mindig éreztem, hogy nem önmagára, hanem rám gondolt mindig.

Bocs, nem tudom jobban kifejezni, de talán érthető.

Nekem szép életem volt, de nem az anyukámnak, hanem a nagymamámnak köszönhettem, aki velünk lakott és vezette a háztartást és nevelte az unokáját.

Ha anyu és apu hazajött, mert mindig megvárta apukám anyut és karonfogva sétáltak haza, minden áldott napon, utána leültek a szobájukba, beszélgettek és majd mikor szóltunk, hogy vacsi, akkor jöttek enni.

De, attól még anyu, mintha a nővérem lett volna, mindent elmondhattama neki, nem haragudott érte, vagy semmi más. Beszélgettünk, ha apu nem volt otthon, kellemes estéket éltünk át.

Nekem a nagymama volt inkább az anyukám, akitől tanultam mindent, Ő viszont összetartotta az ország sok részébe került gyerekeit, mindenki, még a családba bekerülő, szinte idegen emberek is imádták, annyira kedves, aranyos volt.

Mikor meghalt, nagyon sokáig szenvedtem, hiába volt már saját családom.

Élete utolsó éveiben érszűkülettel kínlódott, a szüleim is. De, ha mi mentünk a fiammal és a férjemmel, mindig tiszta volt az agya, tudta, hogy mi jöttünk, kérdezett a férjem családjáról, soha nem láttuk rajta, bármi baja lenne.

Csodálatos összhangot tartott a csqaládban, nem szidott, veszekedett senkivel. Elmondta, mire gondol, aztán mindenki úgy csinálta, ahogy jónak látta. Pedig az élet megcsapkodta őt is.

Anyukám aranyos volt és szép.

Utólag, hogy felnőttem és én is anya lettem, most tudom igazán értékelni azt, amit értem és a családunkért tett és tesz a mai napig is, akár a saját idejét erejét is feláldozva.

Sosem hagyta a linkeskedést, de mindent megtett értünk. Tőle tanultam a kitartást és a család összetartását és még sokminden mást.