A két legfontosabb ember az életemben...

Sok évvel ezelőtt megismertem egy férfit, aki csodát művelt velem. Kimozdított az akkori monoton világomból és fényt hozott az életembe. Boldogok voltunk, hogy egymásra találhattunk. Minden szép volt, idilli. Mintha nem is velem történt volna. Rengeteget beszélgettünk és iszonyúan egymásba szerettünk.

Én kicsit zárkózottabb természetű vagyok és sok-sok időre van szükségem ahhoz, hogy teljesen megnyíljak (egyáltalán,ha tudok ilyet). Az életünk tele volt izgalmakkal, mindennap találkoztunk és mégis minden nap más volt. Én meg csak boldogabbnál boldogabb voltam és szerelmes. Soha nem hittem, hogy én valaha szerelmes leszek. Minden nap egy csoda volt. Rendkívüli ember volt, mély érzésekkel, hihetetlenül kreatív, egyedi és még azokról a vágyaimról is tudott, amikről én még nem.

Valahogy, valahol mégis elrontottuk. Végül is szakított velem, azt mondta szeret, de úgy érzi nem tudok eleget adni magamból és neki ez kevés. Rettenetesen fájt, de semmit nem tettem. Hagytam elmenni, nem harcoltam, nem küzdöttem érte, pedig ő bocsánatot kért és mindvégig tartani szerette volna velem a kapcsolatot, még évek után is azt mondta: "sohasem éreztem úgy senkivel, mint veled". Sokat hívott, üzeneteket küldött, msn-en írt. A fontos szavakra: szeretlek, hiányzol, nagyon bánom, hogy úgy döntöttem akkor...

Az én reakcióm hárítás volt, közömbös voltam, mintha semmit sem éreznék. Belül nagyon fájt, hiszen szerettem. Sokszor felhívtam volna, de a női büszkeségem erősebbnek bizonyult. Makacsul ragaszkodtam elveimhez "Nehogy már egy nő fusson egy férfi után". A kapcsolatunk teljesen megszakadt mostanra. Még mindig dühös vagyok magamra, nagyon elrontottam.

Nem sokkal a szakításunk után, talán a kiheverés végett, megismerkedtem a mostani párommal és szép lassan megszerettem. Szeretem őt, de úgy érzem mellette sosem vagyok olyan boldog, mint a másikkal voltam egykor. Sokszor nem is tudom mi tart össze minket, mégis úgy érzem, ha elveszíteném, nem élném túl. Nagyon jó ember, szinte semmi panaszom nincs rá. Persze veszekszünk, de ki nem?!

Ő egy hidegebb természet, nem szereti kimutatni érzéseit és pláne beszélni róluk. Bár 6 éve együtt vagyunk, sose telik el úgy egy nap, hogy ne gondolnék az exre. Rövid időt töltöttünk együtt, de iszonyú tartalmasat. Életem legszebb, legboldogabb nyara volt az.

A mostani párommal minden olyan monoton, nem tudom, hova tűntek az izgalmak? Néha teljesen belefáradok, de nem tudok kilépni. Olvasni vadállat, alkoholista, szenvedélybeteg stb. férfiakról, mellettük az én párom angyal. Talán hálásnak kellene lennem. Nem tudom. Egyre többet gondolok vissza arra a nyárra, arra amit akkor vele éreztem. Hiányzik az az érzés és Ő is! Úgy érzem, döntésképtelen vagyok.

Hozzámegyek a páromhoz, lesz egy nyugodt és biztonságos életünk (ezalatt nem a pénzt értem, mindketten "szegényebbek" vagyunk), s talán majd a gyerekek születésével újra kivirulok.