A csúnya, gonosz nagykutya

Ma megkérdezte tőlem az utcán egy hölgy, hogy a kutyám nem bántja-e a gyerekeket, és közben jó nagy ívben került ki bennünket, hozzátéve még, hogy ő utálja az ilyen nagy kutyákat. Tette mindezt úgy, hogy a kutya a bal oldalamon jött lábnál, pórázon, a 2,5 éves kislányom meg a jobb oldalamon, és fogta a kezem.

Először arra gondoltam, hogy azt mondom neki, hogy de, az én gyerekemnek is minden reggel kitépi a kezét, de amint látszik, nagyon hamar visszanő neki, ezért nem foglalkozunk a dologgal, sőt így még a kutyakaján is spórolunk. Meg esténként amúgy is el szoktam engedni, hogy elmenjen nyugdíjas vadászatra, ha sikerrel jár, akkor megint pár napi elesége megvan, mert mindig kiporciózom a zsákmányt, és lefagyasztom.

Aztán eszembe jutott, hogy mi van, ha elhiszi, úgyhogy inkább felvettem az 5$-os bájvigyoromat, és mondtam neki, hogy nem is nagy a kutya, csak 30 kiló, különben meg nem vagyok hülye, hogy olyan kutyát tartsak, ami veszélyes lehet rám, vagy a gyerekemre. Erre már csak egy halk mormogás volt a válasz. Sokszor ért már támadás a kutya miatt az utcán, kezdve azzal, hogy hülye vagyok, mert gyerek mellett harci kutyát tartok, egészen a kitalált történetekig, amik arról szóltak, hogy hány embert támadott meg, és tépett már szét a vérengző fenevadunk. (Pedig én meg tudom mondani pontosan, hogy hány embert támadott meg, csak soha nem kérdeznek meg róla. 4-et pontosan, és mindannyiszor nagyon meg is dicsértük utána, ugyanis mind a 4 ember kutyakiképző volt…)

Eleinte még felháborodtam ezeken a történeteken, de mostanra már annyit hallottam belőlük, hogy csak nevetek rajta, és esetleg még tovább is fűzöm. Eluntam már, hogy olyan embereknek bizonygassam az igazam, akiknek a felelős állattartás egyenlő azzal, hogy egy elhagyott putriban, jó esetben 1,5 méteres láncra kikötve tartják a kutyát, és napi egyszer visznek neki enni, meg inni. Nem vagyok hajlandó olyan emberekkel vitázni, akik a játszótéren etetik a 60 kilós kóbor, és támadásra hajlamos kutyát, és mikor meglátják az én kutyámat, akkor még a kóbor állat miatt aggódnak, mert a miénk az nagyon veszélyes.

Azokkal sem, akik 5 macskát tartanak egy másfél szobás lakásban, és a játszótérre engedik őket a dolgukat intézni, és azokkal sem, akiknek az első kötelező veszettség elleni oltásig van kutyájuk, mert inkább agyonütik, minthogy kifizessék rá a nyomorult 3000 forintot. Szereznek helyette másikat, az megint jó lesz egy évig.

Ezek után még én vagyok az, aki felelőtlen, holott az én kutyámnak minden oltása megvan, 3 havonta féregtelenítve van, kutyaiskolába járt, és a környékbeli gyerekek akár a farkánál fogva is húzgálhatják, maximum arrébb megy, ha már unja, vagy ha fáj neki valami, akkor nyüszít egyet. Nem odakap, nem morog a nagy harci kutya, sír, vagy menekül.

Most is rajta áll a kutyán a gyerekem, ez a bolond meg még örül is neki, hogy valaki játszik vele.

Egyébként a hölgy, aki ilyen okosat kérdezett tőlem, pont előtte mondta egy pincsifélére - akit a gazdája felvett, mikor mi arra mentünk, és ezáltal majdnem sikeresen meg is haraptatta magát a saját kutyájával, mert amint meglátott minket a kiskutya, egyből megőrült, és meg akart támadni minket - hogy „jaj, milyen kis méregzsák, de cukiii!”. Kíváncsi lennék, hogy akkor is ezt mondaná-e, ha az ő lábának ugrana neki ilyen lelkesen az a kiskutya…

Nem szeretem az ostoba embereket, akik bármilyen tény ismerete nélkül véleményt alkotnak, kinyilatkoztatnak, és ítélnek. Bármilyen kutya lehet veszélyes, ha nem nevelik, és olyan helyzetbe kerül, ahol védenie kell magát.

Viszont a legnagyobb, és legvérengzőbb kinézetű eb is lehet a legkiegyensúlyozottabb, és szeretetteljesebb családi kedvenc.

Minden nevelés kérdése, csak sokan nem tudják, mit is jelent a nevelés egy kutyánál.