Búcsú

De azoknál a síroknál nem fog el annyira a szomorúság, hiszen tudom, hogy az élet rendje ez. Az emberek megszületnek, felnőnek, megöregszenek és meghalnak.

De ő nem, ő már nem fog megöregedni, igazából felnőni sem tudott. Itt hagyott a világban egy űrt maga mögött, egy összetört családot és gyászoló barátokat, akik fel nem foghatják, hogy mindez miért történt.

Vajon miben hibázott ekkorát, hogy így kellett véget érnie az életének?

A bíróság szerint egyszerű szerelemféltésből elkövetett emberölés, amit nem is kell olyan súlyos büntetéssel sújtani.

Öt éve már, és a tettes hamarosan szabad...

Ennyit érne csak egy fiatal lány élete, a vágyai, az álmai, a tervei?

Emlékszem a sok bulira, beszélgetésre, csajos estékre, sétákra, az érzésekre, a kedvenc parfümjére, őrzöm a tőle kapott felsőt, ugyanúgy, mint az utolsó fényképét.

Most jön a "mi lett volna ha"...

Ha hallgat rám, és nem találkozik többet a fiúval miután szakítottak, ha nem hagyja, hogy a barátság álcája alatt csapdába csalja a féltékeny elhagyott...

Ha még mindig együtt bulizhatnánk, lelkizhetnénk, és együtt babázhatnánk...

Ha nem hagyott volna itt így, ha nem halt volna vele a szívem egy darabja is...

Az ember mindig azt hiszi, hogy vele nem történhet ilyen, hiszen ilyet csak a Helyszínelőkben látni, ott mutogatnak mindenféle összeégett ruhákat meg cipőket, meg olvadt nyakláncokat.

Az egész hihetetlen, felfoghatatlan, hogy valakit este még látsz, beszélsz vele, és pár óra múlva már nincsen.

Soha többé nincsen, nincsenek többé gondolatai, érzései, könnyei, egyszerűen élete hajnalán megszűnik létezni, és nincs tovább, vége. Számomra ez még mindig érthetetlen.

Az élet persze megy tovább, és én is, de néha meg kell állnom, és visszanéznem, elgondolkodnom, hátha megértem, megtalálom a miérteket, és akkor könnyebb lesz továbbmenni.

De nincs válasz, nincs olyan válasz, amit ép ésszel fel lehetne fogni...