A családom...

Tíz éves koromban volt az első. Nem tudtam mi ez, csak azt láttam, hogy hurcolnak egyik vizsgálattól a másikig, és újabbnál újabb arcokat ismertem meg, és mind fehérköpenyes volt. Gondosan titkolták mi a baj, de sejtéseim szerint hiába is mondták volna, úgysem értettem volna meg akkoriban még. Nem voltam elkényeztetett gyerek, azelőtt sem, mindig csak a veszekedés volt otthon az úr, és nem volt korlát: előttem is.

Aztán négy éve minden megváltozott.

Anya meghalt, és minden világos lett: egyedül kell tovább csinálnom. Akkor tudtam meg, hogy a fehérköpenyesek azért léptek be az életünkbe, mert epilepsziás vagyok.

Otthon is megváltozott minden, ha nem pakolok a temetés után a szobában sosem tudom meg: leukémiás volt. Már két éves korom óta. Nem csodálkoztam rajta, hogy nem volt türelme egy pici gyerekhez, akit még fel kell nevelni, miközben saját maga is küzd az életéért. De megtette, és ezért életem végéig hálás leszek. Neki köszönhetem azt, aki most vagyok, és ahol most vagyok. A nehéz gyerekkornak is megvan a maga előnye. Ha odafigyelsz, koraérett, felnőtt és felelősségteljes ember lehet belőled, de nem nehéz a züllött élet felé hajlani sem. Sőt... nekem szerencsém volt.

Aztán jött a változás. A család Nő nélkül olyan, mint a tészta tojás nélkül. Nem létezik. Persze megérkezett az új hölgy a temetés után egy évvel. Elismerem, megköszönhetem neki, hogy apát kiemelte az ivás és a kocsmázás züllött útjáról, de ami utána következett, az semmiképp nem kíván hálát.

Nem volt erőm a ruhákat kidobni. Hát a ruhák maradtak a helyükön. De ő jött és ruhák még mindig maradtak. Hiába voltak sajátjai ,azokat hordja, és nem esik le neki, hogy ez mennyire fáj...

Anya eljegyzési gyűrűit is hordja...

Egy alkalommal megemlítettem apának,hogy talán ez mégsem kellene,adják ide nekem,ez emlék,s a válasz már nem jött. Erre sem méltattak. Hát most elköltöztem onnan, de persze ez is csak az én páromnak köszönhető, akit szeretek nagyon. Ő mondta, hogy a helyzet tarthatatlan és menjünk el onnan.

Nem mondom, hogy boldog vagyok. Hiányzik a nagybetűs CSALÁD, de azt az életet már úgysem kaphatom vissza. Persze nem lenne jó egy állandóan vitákkal teli élet sem, de ennél szörnyűbb nem lenne.

Nem sajnáltatom magam. Csak azt akarom, hogy mások is tudják, az élet nem mindig könnyű, sokszor már a születéskor megpecsételődik a sorsunk. Van , aki szerencsés, mindene meglesz és van, aki örök szenvedésre ítéltetett...