Van kiút a lelki pokolból (beszélgetés)

Én komolyan gondoltam, hogy a nővére összes sz.rkavarása derüljön ki, és nyíljon fel az öccse szeme.

Az akkori legjobb barátnőjét is már hátbaszúrta... a karmát még nem tapasztaltam, hogy létezik-e... remélem.

Na jó én sem gondolom komolyan amit írtam.

De arra rájöttem, hogy ilyen érzelmileg csapongó, "hisztis" férfit nem szeretnék még egyszer magam mellé, mint amilyen az exem volt.

Hidd el, egy éve egy ilyen poszthoz én is ezt írtam volna.

Aztán januárban jött egy érzés, hogy áprilisban nekem párom lesz. Nem tudom ki, nem tudom ismerem-e már, de akkor már nem leszek egyedül.

Komolyan, csak egy hirtelen villanás volt az egész. De onnantól nem aggódtam azon, hogy egyedül maradok. És ahogy április lett, tényleg összejöttem párommal.

A munkám is viccesen kezdődött, amikor interjún voltam, akkor volt júliusban az az óriási vihar. Párom jött volna elém, de nem ment tovább a vonat, így 20 km-t le akart sétálni pénz és telefon nélkül, sötétben, laptoppal, ami le volt merülve. Én meg pesten, metró nélkül próbáltam eljutni a keletibe, közben reménykedtem, hogy páromnak nem esik baja. És végül valaki felvette, és elvitte a buszmegállóba, kapott pénzt is buszra szállni, és biztonságosan elért hozzám. Akkor tudtam, hogy a meló is az enyém...

Rossz esküvő jó házasság alapon, ez sem lehet másképp.

Szóval hidd el, az én életem fél év alatt vett fordulatot, addig random jöttek a depihullámok, és szentül hittem, hogy egy csődtömeg vagyok.

Jaja én is hasonlóan éreztem az exemmel kapcsolatban... Elhagyott, és persze egész véletlenül nem sokkal később összejött azzal a kis kollagnőjével akivel hatalmas nagy "barátok" voltak már a mi kapcsolatunk alatt is.

Szóval... nem kívánok neki rosszat de azért egyszer őt is szívassa már meg valaki, plíz. :D

Igen, én is azért nem mertem lépni már akkor, mikor a nővér látványosan ki akart túrni, mert még megvolt a "mi van ha most rontom el... mivan, ha még lenne esélyem, ha még élhetnénk együtt boldogan?"

Igazából az időzítés tökéletes, nem lehet a véletlenre fogni. Ha nem akkor válunk szét, nem akkor nem beszél velem, akkor nem ismerem meg a párom, nem kerültem volna erre a munkahelyre, és nem terveznék most én is lakásvásárlást.

Aminél ismét problémákba ütköztem, de örömmel várom, hogy ebből hogy fog minden a javamra kisülni, figyelem a lehetőségeket, nyitott vagyok, és optimista :)

Nem mondom, hogy teljesen túltettem magam rajta, a sráccal még mindig beszélek olykor-olykor, és ha szóba hozza a nővérét, akaratlanul is ökölbe szorul a kezem. Nem kívánok neki rosszat, csak annyit, hogy jöjjön rá mindenki, hogy mennyire gonosz ember.

Egyetértek, semmi sem történik ok nélkül! Mindig meg kell tanulnunk valami leckét, ezért adja fel az élet. ;)

Amikor az ember benne van a trutyiban akkor sajnos tényleg nehéz látni a kiutat, ilyenkor a fordulóponttól félünk a legjobban - mi van, ha ez és ez lesz?!... Semmi! Pontosabban, ráérünk majd akkor kitalálni a megoldást. Én például nem hittem volna, hogy 2 évvel ezelőtt az akkori párom, miután ígérgette, hoyg elvesz, közölte, hogy már nem érzi ugyanazt, blabla, és szakított. Az első pár napban sokkolt a dolog, nagyon fájt, ki kellett költözzek a lakásából, szóval macera is volt vele, de végül úgy alakultak a dolgok, hogy húgomhoz költöztem, és nagyon élveztem azt az időszakot!! Szabad voltam, senkinek semmivel nem kellett többé elszámolnom... Mászkáltunk mindenféle bulikba, vagy csak tévéztünk otthon, nagyon jó volt. Én pedig közben folyamatosan lakást kerestem, mert igen, a megbántottság úgy megerősített, hogy úgy éreztem, bármit el tudok intézni, szóval lakásvásárlásba is belefogtam. Úgy voltam vele: engem aztán többet ki nem tesz senki a lakásából! Mert az enyém lesz a kéró, haha :)

Szóval szabadság, lakásvásárlás... jöttek a hódolók (megtudták hogy szingli lettem), stb.

Azóta újra párkapcsolatban élek, és nagyon szeretem a párom, de néha-néha jól esik visszagondolni arra az időszakra, mert arra emlékeztet, hogy igenis mindenre képes az ember, csak nagy levegőt kell venni!

Sziasztok,

Még 2012 körül nyitottam jópár fórumot az akkori kapcsolatomról. Nem írnám le részletesen, arról a pár fórumról összelegózható a dolog. Most arról szeretnék írni, ami utána történt.

A balhéink folytatódtak, de a családjával is. Végül addig fajult a vita, hogy mi ketten fogtuk magunkat, és elköltöztünk az apjától egy lakásba. Még mindig nem voltunk együtt, de együttlétek elvétve voltak. Átbeszéltük, hogy tiszta lappal kezdünk, mert ő tudott arról, hogy kémkedtem a gépén, én meg tudtam a pornómániájáról. Iszonyú sokat veszekedtünk és balhéztunk, szinte minden hétre kijutott belőle. Úgy éreztem ő nem érti meg, hogy mi a problémám, ő pedig úgy, hogy én nem értem. Közben a nővére is kavarta a sz.rt, ellenem beszélt, a szememben pedig jófej volt. Munkanélküli lettem, a sráctól folyton azt kaptam, hogy én nem is akarok munkát keresni, hiába mondtam, hogy 30 önéletrajzot küldök szét naponta.

Egyre erősebb lett az öngyilkosság gondolata, elkezdtem a stresszes helyzetekben a piához nyúlni. A végén már úgy éreztem megőrülök. Vagdostam magam, és sokszor szándékomban állt megölni magam. Gyógyszerrel, piával, bármivel, csak legyen vége. Barát, család nem számított, csak ő. Tudtam hogy baj van, tudtam, hogy így nem lesz jó. Egyik percben elhatároztam, hogy felállok, kilépek, hazaköltözöm. Másik pillanatban azon filóztam hogy lehetne a legcsendesebben elmenni. A srác talán tudott róla, de nem mutatta, nem érdekelte gondolom. Vagy úgy gondolta nem tud vele mit kezdeni.

'13 decemberében annyira összevesztünk, hogy közölte, vagy ő költözik, vagy én. Ebből az lett, hogy a nővére költözik oda hozzánk a fiával. Mivel 2 szobás volt a lakás, az enyémbe akartak jönni. A végső pont az i-re az volt, mikor két ünnep között eljöttek megnézni, hogy hogyan rendeznék át a szobámat. Mindezt a szemem láttára. Aznap szoktam rá a cigire, mondván nincs merszem öngyilkosnak lenni, de legyen minél rövidebb az életem. Januárra már úgy gondoltam, hogy a frászt, felveszem a kesztyűt, ide aztán nem jön, menjen az öccse szobájába. A nővére még jópofizott velem, én láthatóan bunkó lettem vele, megszakítottam vele a kapcsolatot, és persze én voltam a szemét.

Ekkor jött az, hogy valaki miatt élnem kell, valaki kell, akit szerethetek, akiről gondoskodhatok. Örökbefogadtam egy kutyát, onnantól a mindig depis hangulatom ingadozó lett. Sokat sírtam, de volt valakim. Végül szétköltöztünk, én haza, ő szintén.

Még beszéltünk neten, még reméltem, hogy összejöhetünk. A problémáim akkor is megmaradtak, lett ideiglenes munkám, de nem volt jobb. A változás akkor kezdődött, mikor a srác nem köszöntött fel szülinapomon, és kivertem a balhét. Nem sokkal később nagyon összevesztünk, ismét... és nem beszélt velem szilveszterig. Azalatt az 5 hónap alatt elszakadtam tőle valamennyire, egy idő után már annyira nem érdekelt. Kaptam állandó munkát, amit szintén élveztem, boldogabb voltam, mint egy éve, vagy akár pár hónappal azelőtt.

Ez év elejétől újra beszélünk, de csak elvétve. Új kapcsolatom van, ahol megkapok mindent, amire szükségem van, és elviseli az idióta hisztijeimet, nem értem, hogy hogy képes rá, imádja a kutyámat, és anyumat is, és viszont. Végre megkaptam álmaim állását, ami miatt távkapcsolat lett a kapcsolatból, és csak hétvégente látom a szeretteim. Viszont ezen záros határidőn belül tudok változtatni. Elhagytam minden rossz szokásom, amit az elmúlt pár év poklában felszedtem. Optimista vagyok, és bizakodó. Látom a hibáim, tudom hogyan változtassak, látom a céljaim, és hogy hogyan tudom elérni őket. És tudom, hogy meg is lesznek.

Ezt azért szerettem volna leírni, mert szerintem vannak páran a helyzetemben, és nekik üzenném ezzel. A poklok poklát jártam meg. Nem hittem, hogy lesz jobb, nem hittem el, hogy mindez azért történik, mert egy jobb élet felé terelget engem. De végül így lett. Mostmár tudatosan élek így, és alakítom. Egy rossz pillanatban elkeseredem ugyan, de gyorsan sikerül újra pozitívan néznem, és megtalálni a megoldásokat.

Semmi nem ok nélkül történik, és még a legrosszabb dolog is azért történik, hogy fejlődjünk, hogy észrevegyük, nem ott van a helyünk, és ha folyamatosan rossz dolog történik, az azért van, mert még mindig nem tanultuk meg a leckét.