Van ami sosem múlik el... (beszélgetés)

Nagyon örülök, hogy tetszett a cikkem, a szivemből jött minden szó :).

pfuu 10 év az nagy hosszú idő, veletek mi történt?

Kedves Barbie!

Köszönöm,hogy leírtad a történeted, nagyon sokat jelentett számomra, ugyanis olyan , mintha az én történetem írták volna meg.Végig sírtam, amíg olvastam, és 100%-ig megértelek!26 éves vagyok, és nálam 10 éve tart ez az érzés.Teljesen igazad van, ez szerintem sem múlik el, Soha!

Szia!

Szerintem nem lehet általánositani, nem lehet megmondani milyen a nagy Ő, hisz minden ember más, igy mindenki számára másat jelent az ideális. Mindenkit másban látja a boldogságot.

Viszont szerintem az az igazi akire, ha rágondolsz görcsbe rándul a gyomrod és elszorul a lélegyeted, az akit ha megpillantassz olyan mindeha megállna az idő, vagy ha megbántod Őt legszivesebben a falba vernéd a fejed, annyira bánt, vagy az akinek már a puszta jelenléte boldogsággal tölt el és a hiánya a szó szoros értelmében fáj. Én akkor ébredtem rá, hogy milyen fontos volt ő nekem, mikor már elveszitettem, mikor már elege lett a gyerekes játékaimból és igen egy nap arra ébredtem, hogy nincs már Ő nekem, és másnap ismét és harmadnap is. Hidjétek el olyan volt, mintha szürkeségben éltem volna, minden más lett azután, fájt a reggel és fájt az este, mert tudtam, hogy ő már nem az enyém...

Köszönöm szépen a hozzászolásokat és örülök, hogy sokaknak tetszett a cikkem :D

Hogy ki a nagy Ő azt nem tudom, csak azt tudom, hogy a volt barátomat soha nem fogom elfelejteni, talán nem is akarom...és azt is tudom, hogy Ő se fog engem elfelejteni, képzeljétek hétfőn felhivott :D. Egy év telt el azóta, hogy nem beszéltünk, szerintetek mi az amiről eszébe jutok a mai napig is. Tudom, hogy én is az vagyok neki, ami Ő nekem: egy szerelem amivel és ami nélkül élni nem lehet. Hidjétek el, igy van.

Hnoranak igaza van abban, hogy már nem az az ember akit 16 évesen megismertem és én sem vagyok már ugyanaz, de mindig szeretni fogom azt a csibészes mosolyát és a tekintetét. Sok minden megváltozott. Mikor egy éve újra láttam Őt, ugyanolyan szerelmes és boldog voltam vele, mint annak idején, mikor együtt jártunk. Rengeteg sebet okoztunk egymásnak, mély és értelmetlen sebeket, amelyek csak a bizalmat őlték meg, a szerelmet a vágyat nem.

Elolvastam a cikket is, a hsz-eket is.

Hogy mennyire lehet felejteni a Nagy Ő-t? Sehogy.

A naplómban írtam erről... az a címe: A lelkem kútja, azt hiszem a 28-as bejegyzés. Nem akarom bemásolni ide. :)

sziasztok!

Most kicsit elgondolkodtatott a hozzászólásaitok..én a kislányom apukájára mindig azt mondtam,nem lehetek olyan barom hogy vele éljem le az életem..majd megtalálom a nagy őt...na most külön mentünk de 1hónap múlva megint együtt voltunk...úgy nézz ki a dolog hogy nem élünk most együtt de attól még van kapcsolatunk...nagyon sokat vitáztunk,mindketten nehéz természetűek vagyunk vagy inkább úgy fogalmaznék,hogy különbözőek,de egyszerűen akárhogy is próbálkozok nemtudunk meglenni sokáig egymás nélkül...ugye nem lehet hogy ő a nagy ő?nagy ő-vel nem veszekszik az ember?minden tökéletes és harmónikus nem?

Persze, egy esetből nem lehet általánosítani, meg mindenki élete más...

Mondjuk az utánad szólónak is igaza van: mindenkiben csak annyira marad meg a ex, amennyire táplálja magában a régi érzést... Lehet, hogy én nem vagyok egészen normális, de minden kapcsolatommal úgy vagyok, hogy ha vége, akkor kisírom-kiszenvedem magam (akkor is, ha én szakítok), lezárom, és utána nincs visszaút se lelkileg, se sehogyan. Sokáig tűrök, de ha egyszer elpattan a húr, és csalódok benne, akkor számomra lezárul az ügy, ha szeretnék is megbocsátani, nem megy... Így viszont minden kapcsolatom 100%-osan tiszta lappal indult.

Hogy elmúlik-e az csak rajtad múlik, hogy meddig táplálod magadban az érzést. Ha akarod tápláld, de tudd, hogy ez tudatosan befolyásolható.

Ilyen fiatalon meg korai még messzemenő következtetéseket levonni.

Szia Hnora:)Szerintem ennyire nem egyszerű a dolog, én 26 voltam a párom meg 34 mikor megismerkedtünk és már komoly érett emberekként kezdtünk bele a kapcsolatba, voltak terveink..Nagyon szerettük egymást, de valahogy akárhogy próbáltuk, nem tudtunk kijönni, mondjuk tegyük hozzá, az én ex szerelmem nem kicsit volt nehéz eset és magam sem tartozom a könnyűek közé:)Többször is szétmentünk, leginkább én hagytam l, mert szenvedtem, sokat veszekedtünk, de nem tudtunk élni egymás nélkül...Aztán csak sikerült:(Hagytuk nagyon elmenni a dolgokat és csak egy csúf szakítás tette lehetővé, hogy többé ne keressük egymást.Nem ment, nincs mese és hiszem, hogy az ő szívében is ott vagyok,még ha esetleg nem is olyan mélyen mint ő az enyémben.

Ez viszont nem zárja ki azt, hogy boldog legyek a párommal, és nem csak arról szól a kapcsolatunk, hogy legyen ki mellé bújni:)

Lehet, hogy én már öreg és kételkedő vagyok (pedig csak nemsokára töltöm a 30-at), de nem lehet, hogy csak te értékeled ilyen nagynak ezt a szerelmet? Ha benne is ilyen nagy lenne, nem kellett volna otthagynia a barátnőjét, hogy csak veled, az egyetlen szerelmével legyen? Mondani lehet bármit, de a tettek beszélnek!

Mondom ezt úgy, hogy a környezetemben mindig is volt számos olyan fiú/férfi, aki nekem öntötte/önti ki a lelkét, s ha ez nem lett volna elég, a férjem is nagy örömmel boncolgatja velem szingli ismerőseink motivációit :)))

És mondom ezt úgy, hogy nekem is volt egy nagy tinikori szerelmem, akit mindig is a misztikus nagy "Ő"- ként emlegettem, és akivel a szakítás után 8 évvel összefutottam egy forró nyári délutánon. És igen, ott volt a szikra, és igen, nem tudtam kihagyni, hogy bele ne menjek a dologba. Másfél évig voltunk együtt, a végén szinte menekültem a dologból. Nem volt semmi "komoly" baj, nem a második voltam a viszonyban, nem csalt meg, sőt irtó szerelmes volt belém, és én is belé. De nem az az ember volt, aki 16 éves koromban. Illetve szerintem tizenévesen az ember hajlamos rózsaszínen látni a világot, és a szerelmét felruházni mindenféle szép és jó tulajdonságokkal. Aztán szerencsére hamarabb véget ér a dolog, minthogy az ember leánya rájöjjön a szomorú valóságra... Erre az én nagy szerelmemre valószínűleg rá se néztem volna 24 évesen, ha tinikoromban nem ismerem. Kellett ehhez másfél év, hogy rájöjjek, és a mai napig sem tudom, hogy megérte-e. Jobb ez így, hogy tisztán látok, de egy illúzióval kevesebb van az életemben, vagy meg kellett volna őriznem az első szerelem szép emlékét? Nem tudom.

Azt viszont igen, hogy csakis olyan ember mellett érdemes lecövekelni, akivel kapcsolatban egy szemernyi kételyed sincsen. Ha a mostani párod mellett a régin jár az eszed, lehet át kellene gondolni azt a kapcsolatot is, és mondjuk egy kicsit egyedül maradni, hogy rendezhesd a soraidat. Hiszen egy párkapcsolat nem azért van, hogy legyen ki mellé bebújni este az ágyba, hanem egy kicsit többről szól, nem???

"Ezennel eljött az az óra,

mely a búcsút hozza szelíden.

De ember emlékezet óta, búcsúval

nem ért véget még a szerelem."

Nekem ez a dalrészlet jutott most eszembe :)

Ez tök jó de jó neked!

Legyél boldog!

Sziasztok!

Olvassátok el az én cikkemet is!

Együtt örökké szívünkben egy szunnyadó szerelemmel.