Úristen! Agyvérzésem volt!

51 éves vagyok, két nagy gyermekem van, 24 és 26 évesek. Egy nagy cégnél könyveltem, jelenleg nem dolgozom. Körülbelül egy éve agyvérzésem volt, négyszer műtötték az agyamat, az 5. műtét koponya-helyreállító műtét volt. 7-8 hónapig éltem hiányos koponyacsonttal, védősisakban.

Egy éve kórházról kórházra járok, jelenleg itthon vagyok és keményen dolgozom a gyógyulásomon. Tavaly nyáron, az 50. szülinapomra meglepetésbulit akartak nekem szervezni a családtagjaim, barátnőim. Még a lánykám is hazajött titokban Párizsból, ahol 1,5 éve dolgozott szakmai gyakorlaton, ő lett volna a meglepetés. De legalább nem volt már ott, amikor Párizsban robbantgattak a terroristák! Aztán én okoztam a meglepetést, mert rosszul lettem az irodában, felugrott 210-re a vérnyomásom, és, mint később kiderült, agyvérzésem lett. Mentőt kellett hívni hozzám. Az agyvérzésnek nem volt előjele, csak annyi, hogy sokat fájt a fejem, és a látásommal is gond volt, rosszul láttam és valahogy szikrázott a szemem. Be is jelentkeztem szemészetre, csak már nem jutottam el oda. És fontos előjel volt, hogy mindenért aggódtam, izgultam. Sajnos nem ismertem azt a hozzáállást a problémákhoz, amit pl. a gyerekeim tökélyre vittek, hogy "Ki nem sz@rja le"...

Sajnos két napig gyakorlatilag nem csináltak velem semmit, bár a CT kimutatta az agyvérzést. Két nap után hála Istennek átvittek Pécsre, ahol Dr. Kasó Gábor és Dr Büki András professzor úr egy hét alatt összesen négyszer megműtöttek. Úgy látszik, még vannak feladataim (remélem, majd az unokázás), mert ennyi műtét után is életben maradtam és nem maradtam élőhalott. Emlékszem, hogy amikor pécsi kórházban tértem magamhoz 3 hét kóma és 3 hét mélyaltatás után és kérdeztem a nővérkét, miért vagyok kórházban, amikor megmondta, hogy agyvérzésem volt, milyen iszonyat és rettegés tört rám: Úristen! Ez nem lehet! Agyvérzése csak a nagyon öregeknek van, én meg még nem vagyok olyan öreg! Meg a könyvekben (Jókai, Dumas), akinek agyvérzése volt, csak fekszik, nem tud beszélni, csak jelezni a szemével, én meg tudtam beszélni.

Aztán amikor mondták, hogy lebénult a bal oldalam, azt sem akartam elhinni. A 4. műtétnél ki kellett operálni a koponyacsontom egy részét is. Az orvosok csak 5 % esélyt adtak az életben maradásra, de a műtét nélkül viszont nullát. Végül 7-8 hónapig éltem a csont nélkül, védősisakban. Ezután kórházról kórházra, rehabilitációs intézetről rehabilitációs intézetre jártam. Tudom, hogy mi minden múlik az orvosokon, és a kórházi dolgozókon. Szembesültem vele, hogy milyen különbség van köztük! És szembesültem azzal is, hogy milyen sok ismerősöm gondolt rám szeretettel és szorítottak értem. Fantasztikus érzés volt olvasni a sok facebook beírást, és sms-t, sok erőt adtak a kitartáshoz.

Most már sokkal jobban vagyok, a pelenkás korszakon is túljutottam, csak a bal kezem, és lábam nem akar még engedelmeskedni. De keményen dolgozom a gyógyulásomon, mindennapi gyógytornával, sok agykontrollal, pozitív könyvek olvasásával, pozitív dalok hallgatásával. Sokat köszönhetek gyógytornászaimnak, a hévízi Honvéd Kórház és a BM Szanatórium szakszemélyzetének és nővérkéinek! Rengeteget köszönhetek anyukámnak, hugicámnak, leánykámnak,volt férjemnek, barátnőimnek, volt kollégáimnak, kolléganőimnek! Szeretném, ha mások is beszámolnának saját tapasztalataikról.