Újratervezés agyvérzés után

51 éves vagyok, két nagy gyermekem van, 24 és 26 évesek. Egy nagy cégnél könyveltem, jelenleg nem dolgozom. Kb egy éve agyvérzésem volt, műtötték az agyamat, az 5. műtét koponyahelyreállító műtét volt, 7-8 hónapig éltem hiányos koponyacsonttal, védősisakban. Ha nem voltam ágyban, rögtön fel kellett vennem a sisakot. Nem volt azért olyan nagyon szörnyű, csak ha megfogtam a fejemet, éreztem, hogy a hajam alatt puha az agyam, és érezni lehetett, ahogy lüktet. Meg még a legpuhább párna is nyomta, ha hozzáért. Nagyon kellett vigyázni, hogy nehogy beüssem, vagy elessek. Idén februárban végre befoltozták a fejemet! 5 lemezzel „bepuzzlezták”, ahogy a lányom mondta, és 25 pici csavarral rögzítették.

Régen sokat dolgoztam, napi 16 órát is, de szerettem nagyon a kollégáimat, kolléganőimet. Kedvesek a szívemnek. Jó hangulat is volt, sok humor, jó beszélgetések, sok nevetés.A főnökeim is kimondottan rendesek voltak. Persze problémák is voltak időnként, de hát azok mindenhol vannak. Csak nem kellett volna mindenen idegeskednem, aggódnom. Magam okoztam a betegségemet, mivel ilyen aggódós a természetem. A magánéletem sem volt nyugodt és kiegyensúlyozott, egy elvált férjjel, aki, ha kértem, mindenben segített, de folyton dirigált, és ha valami nem az ő szájíze szerint történt, akkor jött az óriási hiszti. Meg egy baráttal, aki kedves és humoros, de teljesen öntörvényű, nem lehetett kiszámítani, akkor jött, és akkor ment, amikor gondolta, nem amikor én kértem. Sőt előre még egy napon belül sem tudtam ezt soha. Szerette mondogatni, hogy ő nem tervez soha. Ezek a dolgok a mai napig is így vannak. És sajnos mindkettő ugyanúgy iszik is időnként. Az egyetlen, akire mindig és mindenben, minden körülmények között számíthatok, a 74 éves anyukám. És aki lelki támaszt nyújt, akivel a bajaimat leginkább megbeszélem, az a húgom. Hát, nem egyszerű a pasikkal!

Szóval, biztosan az sem tett jót, hogy az utóbbi években nem aludtam végig egy éjszakát sem. Este, mint akit fejbe vágtak, elaludtam, aztán éjszaka félóránként felijedtem. Mindig valami olyanra, hogy jaj, el ne felejtsem holnap ezt-azt, ezért mindig megköszöntem Istennek, hogy előre figyelmeztetett, nehogy holnap baj legyen, mert nem csináltam meg, vagy nem küldtem el valami fontosat. Mindenesetre évek óta nem aludtam jól. Éreztem, hogy lenne mit javítani az életemen. Tudtam, hogy változtatni kellene, csak azt nem tudtam, hogy mit és merre tovább. Meg aztán bátorságom se volt a változtatáshoz. Szabadidőmben, ha csak 5 percem is volt, folyton olvastam. Rengeteg könyvem van, (és egyre gyarapodik) és szerintem én voltam a városi könyvtár legszorgalmasabb olvasója is . Heti egyszer pedig jógázni jártam a könyvtárba, nagyon szerettem. A jógaoktatóm egy végtelenül szimpatikus, kedves nő, aki nemcsak a jógát oktatta, de emberileg is példaképem lehetett. És szinte barátnőmnek érezhettem, jó volt vele beszélgetni is. Aztán van néhány régi jó barátnőm, akikkel hetente találkoztunk. Beültünk a szaunába, ami az egyik barátnőmék házában van, és kibeszéltük az elmúlt hét dolgait. Mivel a gyerekeink is kb egykorúak, és 30 éve barátnők vagyunk, tudunk egymás minden bajáról, mindent jól átbeszéltünk. Aztán van egy masszőr barátnőm, aki időnként jól átgyúrt. Őt nagyon csodálom, mert hihetetlenül sok energiával rendelkezik, csak úgy pezseg folyton! És mivel ő is éppúgy szeret olvasni, mint én, a masszírozáson kívül még az olvasmányainkat is megbeszélhettük. Ezekkel csak azt akartam elmondani, hogy a hétköznapi taposómalom mellett azért volt nekem lazítás, szusszanás is.

Persze volt aggódnivaló is pl. a gyerekek miatt: vajon elég jó szülők voltunk-e, adtunk-e a gyerekeknek biztos családi hátteret, a válással nem tiportuk-e meg a lelküket, nem voltunk-e rájuk rossz hatással? Meg még az állandó harcom a mérleggel, a kilókkal, amiben folyton vesztésre álltam, bármit próbáltam is ki, ez se járult hozzá a nyugalmamhoz. Meg aztán, ha nézem a barátnőimet, akik mind patchworköznek, gyönyörű dolgokat varrnak. Sajnos nekem nincs ilyenhez tehetségem, kreativitásom. Meg persze időm sem. De akkoris, jó lett volna valamiben tehetségesnek lenni! Egy ismerősöm erre azt felelte, hogy csak akkor mondhatom, hogy nincs semmihez tehetségem, ha már mindent megpróbáltam!

És az állandó dilemma még: mit süssek-főzzek, ha jönnek haza a gyerekek? Azt akartam, hogy szívesen jöjjenek haza, hogy szeressenek itthon lenni. Azt vártam, hogy hívják a barátaikat is, jó lett volna, ha büszkék lehettek volna rám, hogy finomakat készítek nekik. Régen, még amikor kicsik voltak a gyerekek,csak úgy nyüzsgött nálunk a sok gyerek, a barátok, barátnők,nagyon élveztem. Jó lenne, ha még most is így lenne! Mindig olyan családot szerettem volna, ahol sok gyerek van. De talán majd az unkák! Addigra olyan egészségesnek kell lennem, hogy kellően körül tudjam majd ugrálni, ellátni őket!

Aztán az történt, hogy tavaly június végén, július legelején már napok óta fájt a fejem, és nem használt az Algoflex. Átmentem az SZTK-ba, a háziorvosom szabin volt, a helyettesítő doktornő megmérte a vérnyomásomat, 210 volt. Hazaküldött, hogy pihenjek, és vegyek be egy Tanydont, amit szedtem a vérnyomásra. Szerencsére nem hazamentem, hanem vissza dolgozni,. Azért szerencsére, mert otthon egyedül lettem volna. Így az irodában lettem rosszul. Emlékszem, hogy a kolléganőim próbáltak segíteni, vizesruhát tettek a nyakamra, mentőt hívtak. Hálás vagyok nekik! Arra is emlékszem, hogy jöttek a mentősök, és kérdezgettek, és nem tudtam válaszolni, érthetetlenül beszéltem. Meg szégyelltem, hogy szirénázva vittek, gondoltam, hogy mit feltűnősködünk! Nem is értem, miért Nagykanizsára vittek, ezt csak utólag tudtam meg, hogy odakerültem. Sajnos két napig gyakorlatilag nem csináltak velem semmit, bár a CT kimutatta az agyvérzést. Két nap után hála Istennek az egyik orvos telefonált Pécsre, és átvittek oda, ahol még aznap éjjel Dr. Kasó Gábor, majd másnap, harmadnap Dr Büki András professzor úr, végül egy hét alatt összesen négyszer műtötték az agyamat. Úgy látszik, még vannak feladataim,(remélem, majd az unokázás) mert ennyi műtét után is életben maradtam, és nem maradtam élőhalott. Az egészből csak egy nagy fényességre emlékszem. Amikor pécsi kórházban magamhoz tértem 3 hét kóma és 3 hét mélyaltatás után, felismertem az ablakon keresztül a Misina-tetőn lévő kilátót. Kérdeztem a nővérkét, miért vagyok kórházban, és amikor megmondta, hogy agyvérzésem volt.

Az orvosok csak 5 % esélyt adtak az életben maradásra, de a műtét nélkül viszont nullát. Végül 7-8 hónapig éltem a csont nélkül, védősisakban. Ezután kórházról kórházra, rehabilitációs intézetről rehabilitációs intézetre jártam. Tudom, hogy mi minden múlik az orvosokon, és a kórházi dolgozókon. Szembesültem vele, hogy milyen különbség van köztük! Volt, ahol kimondottan undokok voltak a nővérkék, és pl. mikor nagy örömmel jelentettem, hogy nem pisiltem be, kérek ágytálat, leszúrtak, hogy mit pocsékolom a pelenkát, tessék belepisilni, nem kapok ágytálat. Amikor meg már kerekesszékkel közlekedtem, és a wc-hez még segítség kellett az átüléshez, volt, amikor a kérésre az volt a kategórikus válasz: Nem. Máshol meg végtelenül kedvesek és segítőkészek voltak a nővérkék. És itt még csak nem is akartak elfogadni egy kis pénzt, amit az előbbi intézetben szinte el is vártak.

Amit nem vállaltam be korábban magamtól, most így rá lettem kényszerítve: újra kell terveznem és felépítenem az életemet. Mindent máshogy, és mindent jobban kell csinálnom! Csak azt nem tudom, merre tovább? Miben kell változtatnom??

Szemerédi Katalin