Túlélni az életet (beszélgetés)
Ez a fórum a következő íráshoz nyílt: Túlélni az életet
Hát van akinek megelőlegezi a sors a rosszat úgy, hogy nem érdemli meg.
Onnantól meg jó lesz.
Jelenleg én is egy hullámvölgyből próbálok kikecmeregni, de távolról sem olyan rossz a helyzet, mint ezek szerint másnál. Az ember hajlamos megadni magát a negatív gondolatoknak és akkor valóban el is fogja érni minden rossz.
Én most azt a taktikát próbálom követni, hogy pozitív dolgokra gondolok, ill. egyfajta magamnak kifejlesztett módszerrel mantrázok mondatokat. Talán bejön:-) De már attól is jobban érzem magam, hogy jóra gondolok.
Köszönöm hogy leírtad ezt a cikket,sokat jelentett nekem, és remélem másoknak is.
Sok boldogságot.
Kedves rem87!
Először is gratulálok az erődhöz,kitartásodhoz!
Sajnos egyre több családban előfordul,bár nem ez lenne a normális...de most nem is erről akarok írni.Hazafelé a munkából azon gondolkoztam,mennyire rossz napom volt,nem úgy sikerültek a dolgaim és egyébként is béna vagyok,elbánt velem az élet... csupa negatív gondolat...stb.
Aztán leültem a gép elé,elolvastam a cikked.Rájöttem,mennyire szerencsés vagyok!!!Ha neked sikerült,nekem miért ne?Felálltál,továbbléptél,pedig cselekedhettél volna másképp!Nekem is így kellene hozzáállnom dolgokhoz.
Mindig van remény!(ahogy írtad)
Örültem és köszönöm:)
Minden jót!
Nagyon igazak amit leírtál, miközben olvastam úgy éreztem akár az én életem is lehetne.
Magam részéről én egyfajta "rendrakásnak" próbáltam felfogni ezt a dolgot. Ami negativ és hátráltat, lefoglal és elszivja az energiáimat annak mennie kell, kitakarítom az életemből. Próbálok ezentúl a céljaimra és a hozzá vezető útra összepontosítani és a többit figyelmen kívül hagyni. Nekem is rengeteg segítséget jelent a párom, bár vannak hullámvölgyek de azt hiszem ilyen az élet. Jobb ember nem is lehetne mellettem, mégsem vagyok elégedett és boldog :(
Kapunk hideget is, meleget is az élettől ami valahogy nincs arányban egymással. Mindig irigyeltem a sikeres embereket(ki nem?), próbáltam megfejteni mi lehet a titkuk. Én a kitartásban és a kemény munkában látom ezt a titkot.
Rengeteget gondolkodom ezeken a dolgokon, úgy érzem rendet kell rakjak a fejemben és magam körül is, hogy tudjam mi a célom ez az első lépés.
Rendszertelennek és üresnek éreztem/érzem az életem és úgy érzem nem is haladok csak toporgok egy helyben és sodródom az árral :(
Nekem -aki szereti az átlátható világos dolgokat,és a rendet - ez egy szenvedés...
De még most sem látom az utam :(
Én is a szüleimhez hasonlítom magam, hogy nem akarok olyan lenni. Én, anyám és apám is tipikus esete annak, hogy a saját szülők hibáit igyekszenek kompenzálni. Én majd valószínűleg azt, hogy sokat beszélgessek, foglalkozzak a gyerek(ek)kel, odafigyeljek. Anyám a szeretet kifejezésbe feledkezett bele, apám meg a tanulást tartja a legfontosabbnak (nagyon alacsony képzettségű) és ezért akkor nyugszik meg, ha nekem meglesz a diplomám, ez az egy a cél. (mennyi névelő :D)
De ügyelni kell arra, hogy ne csak a saját dolgaink kompenzálásával tekintsük teljesnek a szülői feladatot!!
És tanulhatunk a szüleink hibáiból... Ne az alkoholba keressünk válaszokat, és a gyerekeink akkor is gyekeink maradjanak ha már nem kell pelenkázni őket!
Ezt a saját bőrömön tapasztaltam sajnos.
Ezért próbálok ennél sokkal jobb anya lenni!
A lényeg az, hogy gyerekként nem tudja a kisember ezeket befolyásolni, tudom én is jól, felettem is csak történtek a dolgok, én meg elfogadtam. Mi mást tettem volna, elszöktem volna otthonról? :(
De most, hogy már felnőtt lesz a gyerek, tudnia kell, hogy már nem gyerek. Ő, saját maga az, aki irányíthatja az életét, nem a félresikerült szülők irányítják a sorsát. És ezt kézbe kell venni.
A múltról pedig elfogadni, hogy gyerekként csak megtörténtek vele a dolgok, akkor még nem volt semmilyen 'hatalma azokat irányítani. Na de most! Elkezdheti saját életét...
Én értem miről beszélsz...
Felnött fejjel jobban ellehet fogadni a gyerekkori sorsunkat, de megérteni soha!
27 éves vagyok és már nem is haragszom a szüleimre.........igaz egyik sem része aktivan az életemnek...Sajnos az én gyerekorom sem volt jobb tiednél :((
Harag az elmúlik csak az okozott sebek nem gyógyulnak soha
Szorongás, önbizalom hiány, önértékelési zavarok.....a mai napig azt érzem egyedül vagyok a világban...férjem van és gyerekem de ez sem változtat semmi nálam :((
Ezek rejtett gondolatok amiből a külvilág mit sem érez, de gondoltam veletek megoszotom.
Az életet megélni és élni kell,és csak néha "túl éni"..Ne a kapcsolatoktól és másoktól várjuk a boldogságot, majd ekkor, ettől leszek happy..a BOLDOGSÁG BENNÜNK van, mi vagyunk az!!!
A világban épp elég dologtól függsz akaratlanul. Ne válassz magadnak újabbat! A kiszolgáltatottság helyett a szabadságért és önmagadért küzdj!Önzőnek kell lenni és magadat szeretni, utána tudsz adni másoknak!
De légy büszke magadra, mert jól tanulod az életet!
Sok jót kívánok Neked!!
Gratulálok neked,hogy talpraálltál!
Bizony,az élet nehéz...nekem is kijutott belőle és én is büszke vagyok rá,hogy kimásztam a depiből.
Csak röviden:17 évesen megismertem a férjemet,nagy szerelem volt,először minden szép volt,terhes lettem,aztán elkezdett haverokkal bulizni járni,inni,többször összevert(néha nem is kicsit),lányom születése után 8 évvel otthagytam(elmenekültem tőle!),nagyon nehezen,de talpraálltam...aztán lett egy 6 éves kapcsolatom,ami a pasim italozása miatt véget ért....szóval csalódás hegyek...5 éve viszont megismertem az én csodálatos férjemet,akinek két édes kis babát szültem,és most boldog vagyok!!!
Talán az én történetemben is van tanulság...sőt...Mindig van remény!!!
Sok boldogságot neked!
Sose másnak bizonyíts, csakis önmagadnak.
Megértem és átérzem az általad leírtakat, nekem sem volt könnyü, és most sem az...
Örülök, hogy megtaláltad önmagad, tisztábban látod az életcélod. Kitartást, sok szerencsét és szeretetet kívánok neked az életben!
nekem nem volt ennyire (szó szerint) durva az életem kezdete, de az is depresszióssá tett engem. én azt hittem, hogy annál rosszkedvűbb nem is lehet az ember. ha innen felálltál, már ne ess vissza, mert már igazán Jó vagy, ezt már tudnod kell! ügyes vagy!
és nekem is az a véleményem, egy életet túlélni kell sokszor, de már edzettek vagyunk, nem? ;))
Ugrás a teljes írásra: Túlélni az életet