Tegnapi (nov. 18.) XXI. század című műsorról (beszélgetés)

Szerintem az arany középút a helyes itt is, szeretgessük, amenyit csak tudjuk, viszont ha nem akarjuk, hogy egésznap ne tudjuk tőle tenni a dolgokat, igenis szoktassuk rá, hogy egyedül is eljátszon magában. De ne olyan kegyetlen módszerekkel, amik ebben a műsorban voltak, a szívem szakadt bele, én nem tudnék így bánni a kislányommal. Most 7,5 hónapos, eljátszik magában, nem ricsajozik mikor éhes, és amikor leteszem aludni az ágyába, 5 percen belül már alszik is, természetesen, csak akkor amikor látom, hogy álmos. Konkrétan nem tudom pontosan mivel is értem ezt el, egyszer csináltam meg nála 2 napon keresztül, hogy letettem a kiságyba, sírt, 5 percenként bementem hozzá, hogy tudja, nem hagytam magára, fél óráig is hagytam így sírni, mire elaludt, de onnantól kezdve semmi probléma nincs vele. Én amíg szoptattam, akkor szoptattam, mikor ő akarta, ha el volt egyedül nem kaptam fel babusgatni, amikor már nem bírta, unatkozott, akkor játszottam vele, és ez a mai napig így van. Imádom, szét puszilgatom mikor rámjön, de van amikor ő sem kívánja, akkor nem teszem. Tudok tőle mindent csinálni, néha-néha még bulizni is tudok. Nem kell mellette csendben lenni, ha alszik, mert hozzá van szoktatva. Szerintem a legfontosabb az anyai ösztön, és talán szerencsés is vagyok, mert ő eleve ilyen típus lehet.

A lényeg az arany középút.

Bocsi, közben esti pizsifellövés, meg minden egyéb zajlik, itt a link:

[link]

Szia:-)

Örülök,hogy "látlak" :)

Nem tudom megnyitni az rtl-t:-( tudsz egy linket küldeni?

Sajnos nem láttam a műsort, de érdekelt volna, rtl-en? Hátha fent van a neten:-S

Szerintem totálisan igazad van!

Amikor a párom szüleihez költöztünk egy gyerekkel, a másikkal pedig a pocakomban, még nem tudtam, hogy mire vállalkozom. Tényleg, életem talán legszörnyűbb 1,5 évét éltem meg, amit nem kívánok senkinek sem. Annyira mélyen nem ismertem a család belső életét és talán a nagy szerelem is elvakított, hogy nem láttam - most már teljesen - a világos jeleket.

Tegnap megnéztem a XXI. század című műsort, amely az 1900-as évek gyermeknevelő módszereit mutatta be. Mondhatni "szikrát nem kaptam" az akkori kor szülőkbe nevelt és ma már embertelennek tűnő módszerein.

Közben járt a gondolatom és értettem, hogy engem miért piszkált állandóan az anyósom, hogy:

- Nem kell örökké szoptatni a gyereket, adjak neki tápszert!

- Nem kell állandóan babusgatni, puszilgatni, ölelgetni a gyereket, tegyem le, el van egyedül is!

- Csak csináljam nyugodtam a dolgomat, majd elhallgat!

- "Engem is kivitt az anyám amikor kapálni ment, letett egy kosárban a föld szélésre, aztán el voltam egész nap" (megjegyzem, látszik is:))

Szóval úgy nőtt fel, hogy nem kapott megfelelő mennyiségű és minőségű szeretetet, most, hogy a saját édesanyja betegeskedik - túl a 80-on - nem különösebben foglalkoztatja, mert nem kötődik hozzá. Amúgy ő sem a saját gyerekeihez, inkább érzelmileg zsarolja őket. Ő nem tudja, hogy mi az szülni - császárral szült, mert a hiszti erősebb volt, mint az akarat -, nem szoptatott soha egy percig sem. A gyerekeit az ugyancsak hiperintelligens nagymama nevelte, mert neki már korán muszály volt vissza mennie dolgozni - a bányász férj mellett! -.

Lehet, hogy a mai nevelési elvek is egy pár évtized múlva nevetségesek lesznek, mert gyerekeinket már nem neveljük olyan szigorral, mint szüleink, nagyszüleink tették korábban. Egyáltalán ki a jó szülő? Melyik nevelési mód a legjobb?