Te mit cipelsz magaddal?

Hallom megnyugtató hangját.. Csinálhatnánk tovább is ha szeretnéd .. hidd el, mindig találnánk valamit, amivel dolgozni tudnánk.. de nem kell. Nem tökéletesnek kell lenni. Nagyon jól csináltad, nagyon jól csináltátok. Együtt. Mennyi kapcsolat lenne menthető, ha az emberek beleadnának annyit, amennyit Ti beleadtatok. Tényleg így volt?

Segítőm nyolc hónapon át kísért utamon, ezalatt voltam nagyon mélyen és nagyon magasan is. Többször kimondtam otthon, hogy nem bírom tovább, a saját utamat akarom járni. Végül is ezt teszem. Csak akkor még nem tudtam, hogy ezt az utat egyedül járom majd, vagy párosan folytatjuk.

Amikor beléptem az ajtaján, pontosan nyolc hónapja, a reménytelenség, a bűntudat, a harag, a motiválatlanság, a szeretetlenség, tehetetlenség, örömtelenség érzése uralta a lelkemet, melyekre gyógyír egyedül a drogként ható szexuális kielégülés volt. Azt, hogy az alkoholizmus szenvedélybetegség azt tudtam, de, hogy ez is az?

Akkora csomaggal érkeztem, hogy elképzelni nem tudtam, hogyan fogom tudni lerakni. Amikor eljutottam hozzá, már több éve gyötört az érzés, hogy ez így nem jó. Csak az nem volt világos, hogy mi nem, és miért nem, amikor alapvetően "semmi okom"nem volt rá. A tükör a párkapcsolatom volt. Az tette láthatóvá. De nem maga a párkapcsolat volt az ok.

Sosem az az ok. Mindig, minden, bennünk van. Az, hogy mit tolerálunk, hogyan reagálunk, hogyan érezzük magunkat az nem Tőle függ. Csak magunktól. Nem kötelező lenni valakivel, akivel nem jó, nem áll mögöttünk senki puskával, hogy elviseljünk olyat, amit nem akarunk. Ezt kell megérteni, ha egy kapcsolat válságba kerül.

Az én csomagom, amit így láthatatlanul cipeltem, az én saját múltbéli gyűjteményem volt. Amit kaptam, már akkor, amikor még talán csak egy véletlen baleset következtében megfogantam, majd kilenc hónappal később megszülettem. Vagy akár valamely előző életem lenyomata. Jelen életemben nem hiszem, legalábbis az érkezésem körülményeit ismerve, hogy bármiféle tudatos családtervezés eredménye lettem volna. Ami még nem lenne talán baj, de szüleim a saját életük, saját kapcsolatuk reménytelensége okán mindketten erősen a szenvedélybetegségek oltárán áldoztak, édesanyám súlyos depressziója sem segített megoldani ezt a helyzetet, ennek következtében a biztonság és bizalomteljes, intim családi légkör távolról elkerült. Korai halála évekre megpecsételte az én életemet is. Apám is elment már, és felmenőim sincsenek, így nem tudom megkérdezni, hogy amit a kezelések során tapasztaltam, éreztem, amögött mi a valóság. Így magamtól küzdöttem meg mindennel. Összeállt egy kép, az én képem arról, hogy mi lehetett az én érzéseim oka.

A kezelések során érzéseim tárháza kiegészült egy csomó új fogalommal: gyökértelenség, bizalmatlanság, biztonságérzet teljes hiánya, önbizalomhiány, önszeretet hiánya, rugalmatlanság, neheztelés. Mennyi mindent találnánk még, ha tovább ásnánk a mélybe? De elég így is. Már nem ijesztenek meg. Amikor megértettem, hogy sok minden, amit érzek az a nagyon régmúltból ered, és az már megváltoztathatatlan, kvázi felesleges azon lovagolni, hogy ki mit tett Velem, ellenem, én mit tettem magammal illetve mással, milyen voltam, milyen "bűnt" követtem el, már csak az számít, hogy meg tudom-e bocsátani, le tudom-e őket tenni.

Ahogy haladtam előre, úgy változott körülöttem a környezetem, úgy kerültünk egyre közelebb a férjemmel is újra, úgy tért vissza a motivációm, a kreativitásom, a korábban szeretett dolgok újra élettel teltek meg, a környezetváltozás, az új otthonom már nem nyomasztott, hanem szépen belesimultam. Kezdem végre kialakítani az új kapcsolataimat, merek nyitni új dolgok felé is.

Néha csak az kell, hogy az ember kezét fogja valaki egy ideig. De ahogy a gyermek kezét, ezt is el kell engedni, és hagyni, hogy önállóan tanuljon meg létezni. Amit tanítottunk neki, ő azt fogja hasznosítani.

Minden újrakezdés mögött fájdalom, mélység és sok tanulás van. Sohasem szabad elbízni magát az embernek, a siker, az boldogság mind csak pillanatnyi állapot. Ahogy a bánat és a fájdalom is. Megváltozhat minden egyetlen pillanat alatt. A harmóniára való törekvés, annak elérése a cél, és könnyebben küzdünk meg az akadályokkal.