Szeretetről miként vélekedsz? Én így! (beszélgetés)

Mi is a szerelem?

Adható, vehető vagy megtanulható? Kiharcolható vagy kizsarolható?

Elérhető mint egy tárgy? Testi kielégülés, egy fizikai szükség mechanisztikus úton való beteljesítése?

A lélek narkózisa, ami esetleg pótszerekkel vagy pótcselekedetekkel

behelyettesíthető? Nem! Egészen bizonyosan nem! A szerelem más! A

szerelem nem tulajdonlás, hanem kegyelmi érzés, amit nem a test, hanem

a lélek rezdül, vágyakozás és beteljesülés, öröm és bánat, bizakodás és

bizonytalanság, út és a láb ami lép az úton, testi közelség, ami

hátrahagyja a testet, szelídség és vadság, révület és eszmélés, odaadás

és odaadottság. Két tudat egy célért, egy egységért, egy mozdulatért,

egy simogatásért, egy összefonódásért, egy bizonytalan és mégis nagyon

biztos érzésért. Vágy, ami mindent beteljesít, szelíd révület, amit

vissza és visszakívánsz, vad őrület, ami sohasem pusztít, teljesség a

kétség egységéből. Egymásnak átnyújtott élet az életerő misztériumából,

ami nélkül félsz és fázik a lelked, mert fél vagy, a magány

várbörtönébe zárkózott magányos fenség, amit félsz feladni az

ismeretlenség kavargó szédületéért, de didergő lelked egyre inkább

rezgő késztetése hajt a mindenféle képzelgéssel felruházott bódulat

felé, mert az ismeretlen ismert is, a másik feled neked mozdulja

termékenységtáncát, és tekintetében az Univerzum mélysége és magassága

késztet az egyre. Előre féled a megtalált egység újra és újra rád

szakadó kétségét, ameddig a háromság bizonyossága semmivé nem oszlatja

meg-megújuló kétségeidet. Ekkor már tudod, hogy; megtaláltad..

(2000 középsulis pályázat nyerö darabja)

(666bomba)

Nagyon hasonlók vagyunk, mi ketten... És azt hiszem, többen vagyunk "ilyenek", mint gondolnánk!

"Milyen vagyok?

Paradox.

Egyszerre nyitott annak, akinek megnylhatok és zárt. Nyitott, őszinte, mindig, mindenkivel, mert ilyen vagyok, pörgős, beszédes, szenvedélyes, vitatkozós, visszavágós, osztós, olykor cinikus, és igen, néha depis és fáradt, mert van, hogy én is kimerülök.

És zárt, vannak titkaim, nem tudok megnyílni, mindig, mindig ott kell legyen a védőháló, és biztonságot ad, hogy csak annyit árulok el, amennyit akarok...Tudom, hogy mennyire tudok szeretni

...

Tudom, mennyire imádom a barátaim, és mi mindent megtennék értük... Tudom, mennyire kitartó tudok lenni, ha egy ember boldogságáról van szó, és azt is tudom, hogy engem is ki lehet hozni a sodromból. Tudom, hogy rosszul reagálok, ha az őszinteségem kérdőjelezik meg, tudom, hogy büszke vagyok rá, hogy segítek, és tudok segíteni, és ezért mindennél jobban fáj, ha valaki azt mondja, valójában bántani akarom."

Akárha Én írtam volna!

Sok a közös bennünk.

Idősebb vagy, szólj, ha találtál reményta magunkfajtánk számára.

Most ezzel mit akarsz (mondani)írni?

Nem értelem!

Egy igaz történet!

Újra bevonzom... de mit?

Sokszor olvasom,hogy újra szeretném bevonzani ezt... azt... a szerelmem... a barátom...

és kérdezitek,hogyan is lehet.

Én most szeretném leírni a történetem,mert tudom,hogy akit ilyen kérdések foglalkoztatnak,azok megtalálhatnak benne valamit,ami tovább segítheti őket az életükben.

Amit leírok,azt én mind megéltem...

Tudjátok, a könyvek,a mindenféle tanfolyamok.. segíthetnek... taníthatnak... de soha nem helyettesíthetik a megtapasztalást!

Hiszen,hogyan is tudnád máskülönben valósággá teremteni a tudást,amit a könyvekből,vagy bárhonnan beszereztél!

A megtapasztalást nem lehet kispórolni az életünkből,hogy csak egy jöjjön... egy TÖKÉLETES társ!

Minden szerelem TÖKÉLETES! , mert mind olyannak érkezik,amilyen éppen most TE vagy! :)

Az én életemben négy nagy szerelem volt,és mindegyiket úgy éltem meg,hogy örökké fog tartani!

Ha nem így éreztem volna,bele sem kezdek! Mert minek? Csak hogy ne legyek egyedül?

Persze,fájt amikor vége lett! De csak azért úgy nekiindulni,hogy egyszer vége lehet,hogy ettől a fájdalomtól megkíméljem magam... előrelátóan... neeem... minden szerelem örök!!! amíg tart! :)

A férjemmel 15 évig éltünk együtt! Volt,hogy éreztük,hogy nem működik.. el is döntöttük,hogy válunk... de aztán mégsem léptünk.

Míg tartott,mindig azon voltam,hogy jobbá legyek... és boldog legyen mellettem. Csak épp a magam igényeiről feledkeztem meg... mert csak adni akartam,és elfogadni,ha ad. De kérni... hát azt nem.

Hogy hiba volt,ezt ma már tudom... akkor csak jó akartam lenni. Boldognak akartam látni Őt. Ezt kértem is az én Kaporszakállúmtól!

Kérjetek és megadatik... :)

Megkaptam! Végre boldog volt! :) Csak egy bibi volt... nem velem! :)

Mikor elment,azt hittem belehalok!!! Nem romokban hevert az életem... nem volt életem!

Az álom és a valóság felcserélódött. Nappal úgy éreztem... ez egy rémálom,és én majd felfogok ébredni... és újra minden jó lesz. Éjjel álmaimban együtt volt a család... fel sem akartam ébredni.

De volt egy lányom,és talpra kellet állnom... mert már olyan mélyen voltam,hogy megakartam halni!! Ekkor mentem el orvoshoz is... aki felírt valami nyugtatót.

Tudtam,hogy a fájdalmat csak a reménnyel tudom elviselhetőbbé tenni.

Kértem az én Istenemet,hogy segítsen... mert nem akarok élni!

Ő pedig azt súgta: Kicsim! Most március van. Ha karácsonyig sem változik meg az életed... nem kell tovább élned!

Tudjátok mekkora bölcsesség volt ebben az üzenetben? Ez volt az első ajándék! Végre tudtam IDŐT ADNI MAGAMNAK A VÁLTOZÁSRA!... és ELFOGADNI az elfogadhatatlant. Dehogy halhattam volna meg karácsonykor!!! A Teremtő nem a halálra készített fel ezzel,hanem az életre!

REMÉNY!

Mindenáron a férjemet akartam! Újra bevonzani! De hogyan??? Hiszen ő most boldog a kedvesével!!! De nekem kell a remény!!!

Ekkor egy bölcs barátom azt mondta: Julcsi! Jó,ha elképzeled,hogy újra boldog vagy! Csak ne kösd a férjed képéhez!!! Ne legyen arca a boldogságnak!! Csak azt lásd,hogy boldog leszel!

Ekkor találtam ki a Boldogságcsomagomat! Egy ládában, egy csodás csomag.. nagy masnikkal... amiben ott a boldogságom.. a szerelmem... amit akkor kapok meg,akkor bonthatok ki,ha tanulok a múltamból... összerakom magam... talpra állok... és újra EGÉSZ leszek,én a magam teljes valójában! EGÉSZ ÖNMAGAMBAN,mert csak így lehetek boldog újra!

Persze akkor azt gondoltam... újra... a férjemmel!

De azért az arcát nem képzeltem el... nem is kellett,hiszen ott volt a csodás dobozomban!

Talpra álltam! Dolgozni kezdtem. Kirándulni a lányommal. Chatelgettem,hogy beszélgethessek másokkal... barátikörökbe jártam el... és vártam,mikor leszek kész kibontani a csomagomat.

Aztán elkezdtek dudálni utánam az utcán... 36 évesen 22 éves fiúk szólítottak le az utcán,randira hívva... mikor meghalották,hogy nem fog menni,mert az anyjuk lehetnék kis túlzással.. ledöbbentek... én meg vigyorogtam mint a vadalma,mert ilyen 15 éve nem történt velem...

A csomagomat pedig "megnéztem" mindennap,ragyogott sugárzott... és tudtam,egyszer majd ki is bonthatom.

Még reméltem,hogy a férjem lesz benne... de már eltudtam képzelni azt is,hogy talán más vár valahol engem...

Aztán egy nap a chaten megismerkedtem valakivel.

A harmadik beszélgetős napunkon azt vettem észre,hogy szinte csak versben kommunikálunk sms-ben.

Két hétig a nap 24 órájából 22-t át sms-eztünk,vagy beszéltünk... nem is tudodm,hogy bírtuk ébren.

Ismertük egymás lelkét. Szerelmesek lettünk,pedig még nem is láttuk egymást.

Mikor végre találkoztunk,előbb csókoltuk meg egymást,s csak eztán néztük meg kivel is találkoztunk.

Már előre megbeszéltük,hogy ha elsőre nem tetszik amit látunk,és valamelyikünk el akar szaladni... akkor hagyunk időt,hogy visszatérhessen.

Én akartam elszaladni a szemlélődés után... nem azért mert nem tetszett... hanem,mert a lelke,amit már oly jól ismertem... még nem látszott azon az idegen arcon.

Szépen elköszöntem a randi végén.. és mondtam,hogy majd jelentkezem. Mindketten sejtettük,hogy itt a vége.

Aztán másnap már hiányoztak az sms-ek... harmadnap a hangja... hiányzott nekem!

Újra találkoztunk. Már derengett valami ismerős ragyogás az arcán... de még egy hónapnak el kellett telni,mire a szemünk is azt látta, amit a lelkünk azonnal felismert.

Június 27.-én találkoztunk először... július 4.-én már IGEN-t mondtunk a szerelemre...

Azóta is együtt vagyunk... szeretetben... szerelemben... örömök és gondok közepette... immár 6és fél éve,

A csomagomat kibonthattam végre... és ott volt amit kértem!

Nem a csomag tartalma változott... hanem én!

Mit tanultam? Mit kaptam ebből?

Amikor felfedeztem,hogy nálamnál jóval fiatalabbak is nőnek tekintenek,vonzónak... erősödött a nőiességem... nem feleség voltam... nemcsak anya... NÓ LETTEM ÚJRA!

Ezt a házasságomban elfelejtettem. Hogy ez az én hibám volt vagy a férjemé... valószínú,hogy előbb az enyém...mert szülés után felszedtem pár kilót... aztán már csak vonzottam a többit.

Ha te nem bízol magadban... hogy bízhatna benned más? Ha te nem fogadod el magad,hogy fogadhatna el más? Ha te nem szereted magad,hogy szerethetne más?

A másik amit megtanultam... mindig tudd,mit akarsz a másiktól.. és soha,soha ne hallgasd el! Szeret téged! Azt szeretné,hogy boldoggá tegyen.. de ha nem mondod el hogyan? Szép mondás,hogy a szerelmesek egymás gondolatát is tudják... de azért ne erre építs egy közös életet! Igenis el kell mondani,mit szeretnél! Igenis ki kell állni önmagadért!

Ha te feladod saját magad a másikért... akkor ő kit szeressen? Kit szerethet utána melletted? Önmagát? Dehát ő beléd lett szerelmes!

Bízz magdban!!! Hogy bízni tudj a másikban!!!

Ha te elhiszed,hogy te vagy a főnyeremény... igazi érték vagy... hogy jutna eszedbe,hogy a másik elhagyhat?

Törekedj a jóra!

Bízz magadban! Bízz a másikban! Hogy ne korlátozzátok egymás szabadságát.

ADD MAGAD!!! Ne feladd,hanem add! Hiszen téged szeret!!!

Soha ne add fel önmagad!! És olyan légy,hogy a párodnak se kelljen feladnia Önmagát!

Én most igyekszem így élni!

Boldog vagyok!

A párom mellett olyan fokon megélem a saját EGÉSZ-ségemet... emberségemet... nőiességemet.... tökéletességemet...amit a férjem mellett sosem...

Ehhez nekem kellett felnőnöm,egésszé válnom egyedül... kikerülni abból a ketrecből,amibe én magam zártam magam a házasságomban...

Szép lenne,ha mindig csak a másik lenne a hibás... katasztrófa,ha mindig csak én.... egy kapcsolatban 50-50 a megosztás... a kudarchoz vagy a sikerhez... mindketten EGYFORMÁN járultok hozzá!

Én hiszem,hogy a mostani kapcsolatom Örökké fog tartani... és ezt mindaddig így is akarom hinni... amíg tart!!!

Hálás vagyok a férjemnek,hogy a hiányával megtanított erre!

Hálás vagyok a boldogságáért!

Hálás vagyok a szerelmemnek,hogy mindezt tapasztalatban megélhetem mellette!

Hálás vagyok a boldogságunkért!

S hogy neked hogyan fog sikerükni? Hogy új kapcsolat jön,vagy vissza a régi?

Ki tudja! Mindkettő megeshet!

De előbb el kell engedned!!

Előbb önmagadban kell tökéletesnek lenned!!!!

Előbb el kell engedned! Nem ki az ajtón!! Hanem a szívedből....

Nyitottá kell válnod az életre... a rengeteg csodára,ami vár téged.... és ki tudja... akár az is várhat rád a csomagban... aki egyszer elment! De te ne őt keresd!!!! Csak a boldogságodat!!! S ha ő az aki megadhatja,,,, igen.... ha más.... akkor más... egyben légy biztos!!! Mindenféleképp BOLDOG leszel!!!

Itt vagy!

Önmagadban is erősen és elégedetten!

Nincs szükséged másra,hogy megerősítsen ebben!

Így bármerre is indulj... a boldogság vár!!!

Igazad van!

Szeretni egyszerűen kell!

De meg kell ismerni azt akit szeretsz!

Az emberek hajlamosak elfelejteni szeretni.

Nem magára az érzésre gondolok, persze senki nem felejti el, az milyen, mikor lángol, mikor meghalna valakiért, mikor mosolyt csal az arcára, hacsak látja, ha beleremeg a térde, ha meghallja a hangját, ha más sem jár az eszében egész nap, és még a mosogatásról is Ő jut eszébe...

Nem erről beszélek.

Hanem arról, hogy nem merünk szeretni, mert félünk a csalódástól, begubózunk, legszívesebben nem lennénk, nem éreznénk, csak mert igen, ott az opció, hogy csalódjunk.

De nem érné meg? Nem éri meg? Kockáztatni, mikor a lehetőséged az, hogy szerelmet nyerhetsz, vagy újra talpra kell állnod? Megérné, ezerszer is, szerintem mindenkinek.

Miért?

Elfelejtjük azt is, hogy értékeljük, ami van. Elfelejtjük naponta, óránként, percenként emlékeztetni a szeretteinket, hogy igenis, akárhogy ordítok vele, csapkodom az ajtót, vagy akármilyen kevésszer látom, akármilyen mérges is voltam rá legutóbb szeretem, és szeretni fogom, akármit csinál. Mert elfogadom úgy, amilyen.

Mert nem tehetek mást, mert nélküle... Without you... Lennénk bárkik is a szeretteink nélkül? Bizonyára. Érne bármit is, hogy vagyunk, ha nincs kiért lenni? Ha nincs kinek megmutatni a sikerünk, nincs kivel megosztani az örömünk, vagy nincs, aki vigasztaljon, ha baj van? Lenne értelme lenni anélkül, hogy kiönthetném a szívem Neked, vagy néha tesomnak.. Lenne értelme lenni nélkületek?

Lennék bárki is, ha nem tanulnék annyit az emberektől?

Írjak magamról... Ez vagyok én. A környezetem. Minden egyes pillanatban ott vagyok, ha valaki megszeretett, ott vagyok a mozdulataiban, a döntéseiben, a gondolataiban, az ítéletében. És bennem is ott van minden, ami valaha hatott rám.

Ott vannak a csalódásaim. Az életemet meghatározó dolgok, úgymint hogy életem első szerelme találkozás volt a legnagyobb csalódással, amit mostanság is el tudok képzelni... Tisztelem az akkori magam, 14 évesen talpraállni abból, hogy az ember, akit szeretsz nevetség tárgyává tesz egy iskola előtt, és egy éven át szekíroz, élni se hagy, míg tudjátok milyen a szerelem - persze, az ember mindig, mindig reménykedik...

5 év. 5 évembe telt, hogy összeszedjem magam, hogy megértsem, érek valamit, hogy átgondoljam, ki vagyok, hogy tisztában legyek vele, mit akarok, kit akarok, hova tartok, hol a határaim.

Szeretnék ugyanolyan lenni, mint bárki más. Olykor mindennél jobban szeretném, hogy ne legyek ilyen határozott, hogy merjenek mellettem lenni, irányítsanak, és nekem ne kelljen gondolkodnom, kombinálnom, mindenre felkészülnöm, mert van, aki vigyáz rám.

Szerintem ezt még sose mondtam ki, írtam le.

Azt akarom, hogy valaki mellett önmagam lehessek, és ne kelljen figyelnem arra, mit mondok, mit teszek, ne kelljen folyton kontrollálnom magam, ne kelljen attól félnem, hogy mondok valamit, amit nem szabadna tudnia, vagy nem tudna elviselni... Ne kelljen folyton tartanom magam, erősnek lennem, csak mert ha én összeomlok mindenki összeomlik... És ha megtörténik, és gyengének lát... Ne, ne használja ki.

Lesz valaha, hogy elmúlik belőlem a gyanakvás valakivel szemben? Hogy nem lesz ott a szkepticizmus, az örök realizmus, a földönjárás, ami annyira jellemző rám? Spontán vagyok, spontánabb, mint az emberek többsége, mégis én vagyok az az ember, aki mindig, mindig gondolkozik

Túlkontrollált. Bölcs bagoly.

Két jelző, amiket egy pszichológus, egy hivatásos mondott rám. Nem mintha nehéz lenne felmérni, nekem se nehéz másokat, őt se volt nehéz.

Már olyan vagyok, mint ő. Bizalmatlan, mindenkivel.

Nem is hagyom, hogy irányítsanak. Hogy is hagyhatnám? Nem bízom senkiben annyira, senkiben, hogy feltétel nélkül elfogadjam a döntéseit. Vagy ez már nem is bizalom kérdése, túl jól ismerem őket ahhoz, hogy tudomást se vegyek a hibáikról.

Paradox.

Bármikor megtennék értük bármit. Bízom annyira a döntéseikben, hogy ha azt mondanák meg kell halnom azért, hogy élhessenek, bármikor ugranék. És boldogan mennék meghalni, mert halálomban értelmet kapna az életem.

Milyen vagyok?

Paradox.

Egyszerre nyitott annak, akinek megnylhatok és zárt. Nyitott, őszinte, mindig, mindenkivel, mert ilyen vagyok, pörgős, beszédes, szenvedélyes, vitatkozós, visszavágós, osztós, olykor cinikus, és igen, néha depis és fáradt, mert van, hogy én is kimerülök.

És zárt, vannak titkaim, nem tudok megnyílni, mindig, mindig ott kell legyen a védőháló, és biztonságot ad, hogy csak annyit árulok el, amennyit akarok

Félek kockáztatni. Félek önmagam lenni.

Ezerszer összetörtek már. Mit még egy? Olykor már magam is elhiszem, hogy ez így van, nekem már mindegy, nem lehet megbántani, nem lehet tönkretenni, mert vagyok olyan szívós, hogy újra meg újra talpraállok, és inkább segítek annak, aki bánt, mert megteheti.

Mazochista szerencsétlen vagyok.

És félek.

Félek, mert sérülhetek, és ugyan talpraállok mindig de... Nem vagyok ugyanaz az ember. Mindig többés több vagyok, és a hitem mindig egyre kevesebb és kevesebb.

Merjek hinni?

Merjek álmodni?

"Mer(észel)sz álmodni?"

Merek álmodni, mindig, álmodozni, reménykedni, és 80 éves vén nyanyaként is reménykedni fogok, és halálomig reménykedni fogok, hogy a világ igenis lehet jobb, és talán egy ember is képes változtatni, tanítani, segíteni.

Boldoggá tenni.

Ha másnak megy, nekem miért ne menne?

Valahol el kell kezdeni. Valahol, valakinek el kell kezdeni, és lehet, hogy csak 10 embert térítek jobb belátásra amíg élek, de akkor is megérte. Ha tízen boldogabbak tudnak lenni attól, hogy én vagyok, akkor megérte.

És per pillanat nem látom, mégis mi más adna értelmet az életemnek. Nem tudok szerelemmel szeretni, illetve akit tudnék az nem igényli. Vagy nem jön össze. Valami sose stimmel. Akkor...? Én nem fogok tétlenül ülni és várni a szőke hercegre, nem fogok önsajnálatban tobzódva keseregni, hogy milyen szerencsétlen vagyok.

Tudom, hogy mennyire tudok szeretni... Tudom, mennyire imádom a barátaim, és mi mindent megtennék értük... Tudom, mennyire kitartó tudok lenni, ha egy ember boldogságáról van szó, és azt is tudom, hogy engem is ki lehet hozni a sodromból. Tudom, hogy rosszul reagálok, ha az őszinteségem kérdőjelezik meg, tudom, hogy büszke vagyok rá, hogy segítek, és tudok segíteni, és ezért mindennél jobban fáj, ha valaki azt mondja, valójában bántani akarom.

az agyam mindig meg tudja győzni a szívem, de a szívem attól nem felejt, az érzéseim elnyomhatom, de mindig is lesznek... Hogy hiába erősebb az akaratom még a szükségleteimnél is, bizony ha kiborul a bili akkor minden, minden rámzúdul. És akármilyen magas a fájdalomküszöböm, akármennyit bírok el, nem tudom, ebben az egyben nem tudom, hol a határ, mikor fogok összezuhanni, és a pszichiátriára maximum kezeltként menni, semmint orvosként...

Tényleg ne tudnám, hol a határ?

Furcsa dolog ez. Meg vagyok győződve róla, hogy az életösztönöm mindennél erősebb, és mindent túlélnék, de vajon tudnék-e megfelelően élni? Tovább élni, ha meghaltam? Tudnék-e örülni egy mosolynak, ha már nem...

Rosszul kezdtem neki. Rosszul folytatom.

NINCS ILYEN. NEM SZABAD. SOHA, SOHA NEM ADOM FEL.