Szerelmünk harmadik gyümölcse

2013. május 26-án kellett volna megjönnie a menstruációmnak, de késett. Brahira megvettem a legolcsóbb tesztet három nap késés után. Szinte biztos voltam benne, hogy negatív lesz, hiszen nem terveztünk babát és amúgy is védekeztünk gumival. Semmi hormontartalmú dolgot nem használhatok betegségem miatt. Sőt teherbe esésemkor is injekcióztam magam 2 hetente egy Humira nevű szerrel, mert Crohn beteg vagyok. Szóval megcsináltam a tesztet, ami pozitív lett. Megijedtem. Rengeteg minden kavargott a fejemben. Lánykám ugrasztottam telefonomért és hívtam a férjem, hogy mi történt. Persze meglepődött ő is. A tesztem halvány volt, másnap újra készítettem, akkor is halvány pozitív volt.

Megbeszéltük, hogy mielőbb orvoshoz megyünk, mert ugye az injekció miatt sok rizikó lehet és ha bármi jel arra utal, hogy beteg lehet a baba, nem tartjuk meg, bármennyire is fáj. Pár nap múlva már a háziorvosnál voltunk, elmondtuk aggodalmainkat és hogy szeretnénk korai ultrahangot. Mivel Skóciában élünk, itt más a menet. Ultrahang a 6. héten meg is volt, de csak hasi, itt hüvelyen keresztül végzett ultrahang vizsgálat NINCS! Akkor üres petezsákot találtak. Két hét múlva újra megvizsgáltak és megtalálták a babát dobogó szívvel. A gyerekeink is bejöttek, nagyon örültünk, de ugye a döntő ultrahang a 12. heti volt. Ott is tökéletes eredményeink lettek. A baba így megmaradt! A kiírás dátuma 2014. február 27. lett az ultrahang alapján.

A terhességem nem volt feszültségmentes, sokan megbántottak lelkileg, hogy minek harmadik gyerek, főleg mert beteg vagyok!

A terhességem jónak volt mondható, bár több kellemetlen dolog volt ismét, hüvelyfolyás, korai tej, jósló fájások 20 héttől, dagadás, szeméremcsont- és derékfájdalom, gyomorsav .

A 17. héten megtudtuk, hogy ismét kisfiúnk lesz. Privátba mentünk, mert a mi kórházunk nem támogatja a nem elmondását. Ezután elneveztük Dominik Hunornak. Családunkban mindenkinek két utóneve van.

A 20. héten volt a következő kötelező ultrahang, itt is minden rendben volt vele. A hetek gyorsan repültek, sőt szaladtak. Ultrahang itt nincsen több, így nagyon vártuk már az érkezését. Meg voltunk győződve, hogy előbb érkezik, persze nem így történt. A sok jósló fájás nagyon megviselt, szinte mindennap keserített, egyre erősebbek voltak és időben is szabályosak.

A 37. héten nekiálltam inni málna levél teát, hogy puhítsa méhszájam. Utolsó héten egy homeós bogyeszt is szedtem. A babám nem akart megindulni. A 39. hét végén mentem a bábámhoz, aki háromszor zselézett, hogy meginduljon, de nem akart. A 40. héten volt egy gyors ulrahang vizsgálat, hogy megnézzék, kap-e táplálékot, meg hogy minden rendben van-e. A súlyát 3600 grammra becsülték. Megbeszéltük, hogy ha nem indul meg, március 7-én reggel 8. 30-ra bemegyünk. Be is mentünk apával, két nagyobb gyermekünkre az öcsém vigyázott.

Többen voltunk aznap indításon. Megbeszéltük, egy ember van előttem, utána ránk kerül a sor. A vizsgálaton három ujjnyira voltam kinyílva, ezután 11. 30-kor burkot repesztettek. Sajnos a víz enyhén zöld volt, így a szüléstervünk ugrott. Vízben szerettem volna. Ezután folyamatos CTG volt, figyelték a babát, a vérnyomásom ekkor kicsit megugrott. Egy óra múlva erősebb 5 percesekkel átvonulhattam a szülőszobába, a férjem és a bába kíséretével. Nagyon szép szoba volt, felszerelve mindennel. Ebédet kaptam, bár mondták, ne egyem túl magam, de ehetek. Az ágyról nem kelhettem fel, a fájások jöttek szépen, de nem igen tágultam. Ekkor a bába úgy döntött velünk együtt, hogy jön az oxitocin kisebb adagokban és megnézzük mi lesz.

Hat ujjnyira voltam fél 3-kor. A gázt felajánlották, hogy szívjam, nemigen akartam, de beleegyeztem. A fájások erősödtek, 2-3 percesek voltak ekkor. Egyik gázszívás alkalmával nem tettem le, sőt nem mozdultam, nem reagáltam semmire, elájultam. (Azt mondták, nem a gáz miatt, az oka máig ismeretlen.) A bába riasztotta a sürgősségi teamet, a férjem megrémült, pofoztak meg nem tudom, mit csináltak, nagy nehezen magamhoz tértem. Mindent hallottam, de nem voltam képes megmozdulni, reagálni. Pillanatok alatt abban a kis szobában rengeteg ember lett, orvos, nővér, mindenki. Katétert kaptam, meg több infúziót. Az orvos közben többször megvizsgált, lassan, de haladtunk előre. Több rémképem van, de ezeket nem írom le, nem akarok ijesztgetni senkit. Ezután ismét elájultam, megint pofozás, ébresztgetés. A gépeket hallom csipogni, a baba szívhangja esik. Még több injekciót nyomtak belém, ezúttal morfiumot is, amitől úgy éreztem, lángra kapok. A jégkockát rám tették, de el is olvadt. Próbáltak jó komfortot adni végig, de nem volt jó. Eljutottunk 8 ujjnyira, az orvos tágított végig, de a baba magasan volt nagyon. Végére elvesztettem a kontaktot, egyedül a férjem hangját hallottam, igyekeztem rá figyelni. Nagyon nehéz volt, most is könnyben van a szemem, ha ezekre gondolok. Mondták, hogy nyomjak, majd mégsem, de ügyes vagyok, koncentráljak... Most nyomjak nagyot, akkor kijött a kicsink feje. Vákuumot használtak, de fogalmam sincsen, mikor, hogyan, nem emlékszem rá. A feje után még kettő nagyot nyomtam és végre kicsusszant a fiúnk 17:32-kor 3840 grammal. Gyorsan leszívták az orrát, fotót nem engedtek csinálni a férjemnek pár percig, amíg nem tudták, mi lesz velem. A vérnyomásom magas volt szülés alatt nagyon. Ezután rám tették a gyönyörűnket. Sírtunk apával mindketten percekig. A vérnyomásom szép lassan lejjebb ment. Két órát voltunk hármasban, a bába bejött többször ellenőrizni. Ezután a férjem hazajött a többiekért, majd együtt visszajöttek. A gyermekeink nagy örömmel fogadták a tesókát, azóta is tart ez az öröm, amiben tudnak, segítenek. Nem bántam meg egy percre sem, hogy vállaltuk a harmadikat.

A szülést követő 24 órában nem kellhettem fel, infúziókat kaptam, folyamatosan nézték a vérnyomásom, pulzusom. A baba végig velem volt, a bába jött minden egyes hangra, hozta szopizni, ellátta, amíg én nem tudtam. Másnap, amikor jött be a kis családom, felállhattam és átköltözhettem a gyerekágyasokhoz. Ezután egy napot voltunk bent még és jöhettünk is haza. Közben a gyerekorvos is alaposabban átnézte Dominikot, 51 centit mért.

Azóta itthon vagyunk. A szülésről nem sok emlékem maradt, azt mondták, jobb is. Pár milliméteres repesésem lett, ami nem okoz semmi fájdalmat.

Dominik lassan 3 hetes már, szerencsém van, mert tudom szoptatni, több mint 4 kg. Napjai még szinte alvásból állnak, a tesókkal jól kijön.

Köszönöm férjemnek, hogy mellettem volt, nagyon büszke vagyok rá, hogy végig támogatott mindenben. Nélküle nem ment volna!