Első gyermekünk érkezése!

Férjemmel 2005 februárjában ismerkedtünk meg. Bár akkor én még kapcsolatban éltem a volt párommal. Márciusban hazaköltöztem édesanyámékhoz, ahová már férjem (Szabolcs) is velem jött. Elég gyorsan zajlott a kapcsolatunk, de tudtuk, hogy az életünket csak egymással tudjuk elképzelni. Szeptemberben beköltöztünk az első albérletünkbe, majd 2006 májusában megkérte a kezem és szeptember 30-án megtartottuk a nagy napunkat. Nem volt kérdés, hogy szeretnénk-e babát. Nagyon vágytunk rá! Minden hónapban teszteket vettünk, amik persze negatívak voltak. Hozzá kell tennem, hogy vastagbél-fekélyem van, ami minden tavasszal előjön és olyankor szteroid kezelést kapok. Rettegtem, hogy ha teherbe esek, esetleg beteg lehet a baba. Minden szteroid kezelés után fél év szünet a babaprojektünkben... A sok sikertelen tesztelés után megfogadtam, hogy nem tesztelek többet, majd érkezik, ha szeretne... teltek a hónapok.

2007 decemberében kint dolgoztunk Ausztriában, áprilisban, amikor lejárt a síszezon, mentünk haza. Kezdődtek a "furcsaságok"... nagyon rosszul viseltem azt a 6 órás autóutat, főleg amikor a sajtos chips illatától is rosszul lettem. Anyummal vetettem egy tesztet, hátha.

Másnap reggel megcsináltam én nem mertem megnézni, hanem a Szabit küldtem be, nézze meg. csak mondtam neki, mondja meg, mit lát a teszten. Válasza annyi volt, hogy sok vonalat meg + jelet. Komolyan? Babánk lesz! - kiabáltam.

Majd ment az orvoskeresés, hogy hol lenne nekünk a legjobb világra hozni a kisbabánkat, mivel veszélyeztetett terhes voltam az első pillanattól. Terhességem nem volt problémamentes. 30. héten be kellett feküdnöm 1 hétre a kórházba, mert ki szeretett volna bújni a kislányunk. Természetesen a tüdőérlelőn kívül még sok gyógyszert kaptam. 39. héten már naponta kellett volna kórházba mennünk NST-re, de mivel 50 km-re volt a kórház tőlünk, inkább megbeszéltük, hogy befekszek, mert sokszor volt jóslófájásom az utolsó hetekben.

2008. december 5-én, 3 nappal a kiírt szülés dátum után közölték, hogy megindítják a babánkat... sírtam örömömben.

Gyors telefonálgatások, végül férjem és édesanyám jöttek be a kórházba. A lényeg: december 5-én reggel, előtte persze beöntés, 6.10-kor burokrepesztés és oxitocin, rendesen jöttek a fájások is. Fájdalomcsillapítót nem kértem. Minden rendben zajlott. Az én drága férjem végig mellettem volt, segített ahol csak tudott. Törölgette a homlokom, nézte az időt.

Anyum azért volt ott velünk (bár kint várakozott végig), mert a férjem még a vérvételtől is rosszul van, így kellett valaki, aki velem lesz a szülés alatt. Szóval jöttek a fájások, labdát próbáltam, de nem igazán jött be. Eljött az az idő is, amikor közölték, hogy próbálhatunk nyomni. Szegény dokinak az első próbanyomásnál majdnem kirúgtam a bordáját. De utána összeszedtem magam és összpontosítottam csak a nyomásokra, minden külső zajt kiszűrtem és nyomtam. Gátmetszés kellett, nem nagy, kb. 1,5 cm, mert elakadt az én kislányom válla. Következő nyomásra kint volt a feje, azután kicsusszant Ő is. És tényleg a sok fájdalom elmúlt, amikor először a karomban tarthattam. Gyorsan elvitték fürdetni meg a szokásos mérésekre (9/10 Apgar, 3400 gramm, 54 cm lett) Hanna Kingát.

Apa végig mellette volt, amíg engem rendbe raktak. A 2 órás megfigyelésre már anyum is bejöhetett hozzánk. Utána már saját lábon mentem a szobánkba. Kétágyas volt egyébként. A kórházi napok jól teltek. 5 óra 40 perc alatt megszületett. Szerencsére biztos kezekben voltam végig.

Ezúton köszönöm mindenkinek, akik mellettünk voltak/illetve vannak a mai napig is.

Azóta gyarapodott a családunk… de ez már másik történet.

Köszönöm, ha elolvassátok.