Szép lassan közeledik halottak-mindenszentek napja bennetek milyen érzéseket ébreszt ez a nap? (beszélgetés)

Fájdalmat és hiányt! Férjem és édesapám, nagyszüleim akik felneveltek már nincsenek velem. Soha nem tudtam elfogadni hiányukat!

És nem utolsó sorban drága kutyuskám akit tavaly decemberben vesztettem el!

Nekem azt, hogy a kisfiam soha nem láthatja a papáit, de meg kell tanítanom neki, hogy a Nagypapák nagyon szerették volna. - Természetesen ez nem csak ebben az időszakban tör elő belölem. Apukám abban a tudatban halt meg, hogy gyerekem se lehet. Apósom akkor ment el, mikor én 22 hetes terhes voltam.

A mécseseket mindig együtt vettük meg az év folyamán is a gyerekkel. Mesélünk róluk. A múlt héten vettük meg a mécseseket, a fiam közölte: ÉN IS ADOK A PAPÁKNAK MÉCSEST. Ő ragaszkodott ahhoz is, hogy melyik mécsest "adja majd" oda.

Halottak napján olyan szépek sötétben a temetők. Az a rengeteg mécses, sírcsokrok... Olyan nyugalom árad szét bennem.

Semmi extra,ugyanolyan nap mint a többi.

Nem erről az egy napról kell eszünkbe jusson az elhunyt szerettünk...

"Ő nem halt meg, csak alszik, földanyja hű ölén. . . "

Ez nem vigasz..és nem enyhíti a fájdalmukat..de azért majd próbálom elmondani nekik..csak bírjam ki nevetés nélkül...

Nem feltétlenül képmutatás. Van, akinek könnyebb, ha egy évben csak egyszer megy ki, de akkor igen, mert "illik", és így végül is "megnyugtatja" a lelkét, hogy azért látta, vitt virágot, meg ilyenek. (Bocs a sok ""-ért, de nem tudom kifejezni magam jobban.)

Amikor apu meghalt - ez májusban volt -, abban az évben halottak napján mentem ki először a sírhoz. Azt hittem, már elég erős/nyugodt vagyok, már beletörődtem... Nem így volt... Totál kikészültem, napokig beteg voltam testileg, lelkileg... :(

Aztán, azt hiszem, legközelebb következő év májusában mentem ki, akkor már tűrhetőbb volt, akkor meg az zakatolt a fejemben, hogy "nincs itt, nincs itt"... :S

Anyu halála után már sokkal könnyebb volt - nem gyártottam teóriákat és nem is roppantam össze. Elfogadtam, hogy megtörtént és a jó dolgokra gondolni. Időbe telt, de végül is megtörtént... Most már nem viszolygok tőle, a sírt úgy gondozom, mintha, mondjuk a házuk volna, vagy ilyesmi... Értitek... :)

Sajnálatos módon kialakult, hogy már Mindenszentek napján feketébe öltöznek, és így mennek el istentiszteletre, a temetőbe..., pedig ezen a napon az Egyház fehér színben misézik, másnapján pedig sok helyen violában (lilában), mert nem gyászolunk!!, de a hagyomány nagy úr...

Nem tehetek róla, én jóviszonyban vagyok a halál gondolatával..., az elengedéssel. Természetesen van bennem fájdalom, de bennem az cseng le, hogy neki már jó..., számára megszűnt a gond, a szenvedés.

"Ő nem halt meg, csak alszik, földanyja hű ölén..."

Borzalmas szomorúságot. Egy hónap múlva lesz egy éve hogy a kezünk között meghalt az apukám, majd ebben az éveben a keresztapám, és a kerszttesóm.

:(

A "Mindenszentek napja" ünneplés, a halottak napja a megemlékezés. A héten éppen ezt tanítom az óvodástól a nyolcadikos korosztályig.

Mindenszentek napján azokról a névtelek lelkekről emlékezünk meg, akik már üdvözültek "Isten színelátására jutottak", bár a nevüket nem ismerjük, a Halottak napján pedig még külön imádkozunk a lelkük üdvéért. Ezért is alakult ki a sír rendbetétele, a gyertyagyújtás szokása; ezért emlékezik meg az Egyház minden megholtról ezen a napon. Azokról is, akikről már nem emlékezik meg senki, mert a még élők feladata az elhunytakért imádkozni...Ez nem a gyász, hanem az emlékezet továbbadása. Mert a halál az élethez tartozik, nem annak befejezése, hanem egy látszólagos állomás, hiszen a lélek halhatatlan. Ahogy a teológia fogalmazza meg: a halál "égi születésnap"... Az élet tisztelete, és a halál elfogadása.