Sült kolbász

Tett-vett még kicsit a dohos konyhában, majd úgy döntött időben lefekszik. Ha nem látnak mozgást a lakásban, talán békén hagyják. A sötét szobában fekve próbált nem gondolni a szerény vacsorájára. Egy bögre üres tea, és 6 szem háztartási keksz. Minden hónap elején vett egy nagy csomag háztartási kekszet és elosztotta a napokra. Ha a kereket vette, akkor abból hat szem jutott minden estére. Nem ez volt a kedvenc vacsorája, de hát már régen lemondott a kedvencekről. Utoljára még mikor Jóska élt, akkor csinálta a kedvencét. Zsírban pirított krumplit, kis pirospaprikával megszórva, forró, citromos, édes tea, és egy egész kifli. Mosolyogva gondolt ezekre az estékre. Majd megkordult a gyomra, így elhessegette a gondolatot, el a krumpliról, Jóskáról, a múltról. Maradt a jelen, amiben valahogy nagyon egyedül volt, és amiben egyre többször feküdt le éhesen. Háborús infláció...ezzel magyarázták az áremelkedést, de bosszantotta, hogy a nyugdíját azt valahogy nem emelte az infláció. Így az utóbbi pár évben egyre többet fizetett a lakásának fenntartására, és egyre kevesebb jutott ételre. Minden nyugdíjkor eltett egy jelentősebb összeget, hogy legyen majd a temetésére pénz, ha majd a fia megtalálja. Eszébe ötlött, hogy július van, a fiának ebben a hónapban van a születésnapja. Jaj, mikor gyerek volt, milyen szép tortákat sütött neki. Csak aztán balga módon mikor a gyerek apja elhagyta, neki pont ezzel a Jóskával kellett összeszűrni a levet, aki sem megbízható nem volt, sem pénze nem volt, de még csak egy luk sem, ami a sajátja lett volna. Bezzeg mikor odatelepedett a nyakára, akkor meg nem lehetett elhajtani, sőt, igazából csak az tett pontot a végére, mikor Jóska egyik nap lefordult a székről és elment. De azért előtte úgy összeveszett a fiával, hogy az már vagy 5 éve felé sem néz. A fene a piszkos fajtáját Jóskának, neki még ez is pikk-pakk ment, dohogott magában, majd azt vette észre, egyre jobban hegyezi a fülét a kinti zajok hallatán. Nevetést hallott, nagy öblös hahotázást, ez tuti a Péteri fiú, neki van ilyen öblös hangja, az egyik legnagyobb szószóló a házban. Mindenkiről tud mindent, de legalábbis mindenbe beleüti az orrát. Mondjuk nem rossz szándékú, de nem szerette ha kérdezgeti, hogy van-e szüksége valamire. Hát ha lenne sem mondaná, mégis csak egy idegen. A gondolataiba hirtelen a bejárati ajtó csengője hasított bele. Hát bizony ki nem megyek, lesz ami lesz. Fejére húzta a takarót, de a csengő csak élesen visított, sőt már valaki dörömbölt is az ajtón. Kelletlenül kimászott az ágyból, megigazította a haját, felöltötte a köntösét, és résnyire nyitotta az ajtót.

Csókolom Matildka néni, harsogott az öblös hang, tessék jönni, finom kolbászt sütöttünk, jut magának is. Jaj, édes fiam, nem megyek köszönöm, én már megettem a kis vacsorámat. Nem baj az Matildka néni, nem kötelező enni, de legalább jöjjön ki kicsit, itt van az egész ház, csak magát hiányoljuk. Ne kéresse már magát, tessék jönni. Egy pillanatra arra gondolt, mindjárt rászól gorombán a Péteri fiúra, hogy hagyja már békiben, de ekkor az apja mögül elé serdül a kis édes 3 éves forma kislányka, és a maga kis sejpes, bájos módján már mondta is, gyere Matlidka néni, finom kolbászt sütött az apukám. Gyere, adok neked is belőle. És már fogta is a köntös szélét és húzta a kelletlen öregasszonyt. Mikor kiért a közös udvarra látta, hogy tényleg mindenki ott van, kicsit zavarba is jött, hogy most mit gondolnak róla. De aztán hamar eloszlatódott minden kételye, mert nevettek rá, kínálták mindennel, kérdezősködtek, hellyel kínálták. Valahogy olyan családias volt minden, hogy egy pillanatra könnybe lábadt a szeme is. De nem volt idő szomorkodni, mert mindenki kérdezgetett, nevetgélt,így egy idő után azon kapta mgát, hogy már lelkesen kóstolgatja a kolbászt, mustárral. Nagyon finom volt, de nem mert belemerülni nagyon, tudta, ha belakmározik, akkor éjjel szenvedni fog mint a kutya, így csak aprókat harapott a finom sültből, tényleg csak az íze miatt. Jól érezte magát, jó volt kint lenni, ahol kicsit elfelejthette, hogy egyedül mennyire nehéz, ahol nem egy kopott ruhás öregasszonyként látták, hanem a kedves szomszédként, akivel meg lehet osztani mindent, és aki nyitott a közösségre. Mosolygott a szeme, mosolygott az arca, ahogy a kisgyerekek sorban odasomfordáltak mellé, és csacsogtak neki mindenféléről, sokszor azt sem tudta miről, de olyan jó volt ismét emberek között lenni.

Pár órával később jól esően nyújtózott el az ágyán. A kolbász illata még az orrában volt, a hasában pedig megszüntette a korgást, végre nem éhesen kell elaludnia, jóllakott a gyomra is és a lelke is.