R.I.P. CILA

Minden 2002. februárjába kezdődött. A testvéremmel sétáltunk az udvaron, és egy kislánnyal találkoztunk, aki egy kis fehér-fekete szőrmók cicát tartott a kezében. Természetesen odamentünk megsimogatni, mert olyan édi volt. A kislány felajánlotta, hogy ha kell, nekünk adja, mert neki már van egy. Persze mi gondolkodás nélkül igent mondtunk az ajánlatra. Haza is vittük, persze azért anyuék nem örültek annyira, mint mi, de végül belementek és így megtartottuk. Cilának neveztük el.

Nagyon boldogok voltunk, hogy végre nekünk is van egy saját cicánk, akiről gondoskodhatunk.

Eleinte nagyon féltem tőle :)) meg se mertem fogni. Mindezek mellet nagyon szerettem, és lassan meg is barátkoztam vele.

Sokat vittük Cilát kirándulni, és sok mindenre megtanítottuk. Például ki tudta nyitni az ajtót, meg a csapból ivott.

Sokszor úgy éreztem, Cila az egyetlen, aki megért engem. Mikor sírtam, mindig odajött hozzám, s megkacagtatott. Akinek van, vagy volt valaha cicája, tudja milyen aranyosak és ártatlanok tudnak lenni.

Cila kicsi korában sok hülyeséget csinált. Például, mikor épp a legérdekesebb film ment a tévében, Cila leverte a virág cserepet. Mit volt mit tenni, hogy apu észre ne vegye, gyorsan elő seprűt, a szemétlapátot, meg a ragasztót. Egy-kettőre összeragasztottam a cserepet, mint ha mi sem történ volna visszapakoltam a virágot földestől. Persze kicsit kókadt volt ...de nem számított nekem, csak észre ne vegye apu, hogy mit csinált Cila, nehogy megszidja szegénykét.

Persze észrevette... s én lapultam, tettem mintha nem tudnék semmiről.

Teltek múltak az évek, Cila nagyobb lett és már nem volt annyira játékos, se nyávogós, még csak nem is dorombolt, és a karmolást is hamar megunta.

Néha eszembe jutott, hogy mi lesz, ha Cila meghal majd egyszer, mert akkor olyan rossz lesz, úgy fog hiányozni nekem, de mindig megnyugtattam magam, hogy nem kell félnem ettől egyelőre, hisz Cila még csak 5 éves. Néha vitatkoztunk is azon a tesómmal, hogy mikor felnövünk s elköltözünk ki viszi el Cilát.

De sajnos ezen többet nem kell beszélgessünk, se gondolkodnunk, mert Cila 2006. karácsonyán lebetegedett. Nagyon megijedtünk, hogy most mi lesz, mitől ilyen beteg. Szegény nem evett, nem ivott, még csak mosakodni se tudott..nagyon legyengült.

Eltelt egy hét és Cila újra elkezdett enni, és látszólag helyrejött. Megnyugodtunk.

Majd 2007. februárjában Cila megint beteg lett. Az ágy alatt volt és nagyon folyt a nyála. Próbáltam rajta segíteni, de nem tudtam. Ahogy teltek a napok, egyre betegebb lett. Egész nap csak aludt, se enni, se inni nem akart. Arra se volt ereje, hogy elmenjen a dolgát elintézni, még a farkát se mozgatta.

Apum mondta, hogy vége van neki, ha már a farkát se csóválja, annyira haragudtam, hogy ezt mondja, pedig tudtam igaza van, csak senki más nem merte kimondani.

Majd bekövetkezett amitől féltünk. Február 15-én Cila szörnyű állapotban volt. Mozogni sem bírt. Este már tudtuk, hogy vége van és nem éri meg a reggelt. Anyum azt mondta, hogy nem fekszünk le amíg nem látjuk, mi lesz..(tudtam hogy igazából nem erre gondolt...hanem valami egészen másra..arra hogy míg Cila meghal)...annyira fájt. Az ágy szélén feküdt tehetetlenül. Simogattuk, de ő csak nézett mereven. Majd hirtelen fuldokolni kezdett és levegő után kapkodott, gyorsan hívtuk anyumat, és sírtunk, mert tudtuk, hogy most tényleg vége van... Majd Cila már nem is reagált semmire, nem volt reflexe sem. A kezünk között halt meg. Soha semmi nem fájt annyira, mint az ő halála. Le se tudom írni, mit éreztem, sírni se tudtam, csak fogtam kicsi halott Cilám a kezemben...:((

Egész éjjel nem tudtam aludni a fájdalomtól, csak sírtam, s ha egy kicsit elszundítottam arra ébredtem hogy a testvérem sír mellettem. Másnap mikor iskolába kellet menjek, reggel azzal a gondolattal keltem ki az ágyból, hogy Cila már nincs, mégis ösztönösen odanéztem az ágy végére, hátha még ott van a megszokott helyén. De nem volt ott…elindultam hát az iskolába kisírt szemekkel, a fejem robbant szét a fájdalomtól... csak arra tudtam gondolni, hogy meghalt.

Délután elmentünk és eltemettük...nézni sem bírtam. Nagyon szomorú voltam, szörnyen éreztem magam.

Most is minden nap eszembe jut, hogy milyen volt... néha el is sírom magam... még mindig nehéz róla beszélnem, pedig több mint egy éve történt..

Szeretnék más cicát, de mi lesz ha az is meghal? Így inkább nem is kell, mert túlságosan félek, hogy megszeretem és megint elveszítem. :((