Barangolás Csokiországban
A világ első csokoládémúzeuma a németországi Kölnben található. A Rajna partján álló épületben évente félmillió látogató fordul meg. Amikor 1989-ben egy a csokoládé történetét bemutató időszakos kiállítást rendeztek a városban, pár hét alatt több százezer érdeklődő tódult a kiállítótermekbe. Ekkor jött az ötlet, hogy a közkedvelt édességnek akár saját múzeuma is lehetne. Olyan, amelyik külső anyagi segítség nélkül fenn tudja magát tartani.
A minden érzékszervünkre ható múzeum három szinten kínálja az élményt. Az első szinten megtudhatjuk, hogyan lesz a kakaófa terméséből szállításra alkalmas nyersanyag, sőt, a kis üvegházban arról is meggyőződhetünk, milyen „kellemes” lehet dolgozni a kakaóültetvényeken -- a tipikus esőerdei növényzettel teli üvegházban 28 fok van, a levegő nedvességtartalma 80-90 %. A képekből és a kísérőszövegekből az is kiderül, hogy a kakaófa -- amely a svéd természettudóstól és botanikustól, Carl von Linnétől a „theobroma” (isteni eledel) nevet kapta -- egész évben szüretelhető. Virág, érett és éretlen termés egyidejűleg van jelen a fa törzsén. Egy-egy termés 25-50 kakaóbabot tartalmaz. A hátsóbb termekben a csokigyártáshoz először használt gépeket csodálhatjuk meg, és bepillanthatunk a különböző csokik receptjeibe. Kiderül, hogy a fehér csoki valójában nem is csoki, kakaót egyáltalán nem tartalmaz, csak kakaóvajat. Egyre jobban érződik a friss csokoládé illata -- eljutottunk a „csokigyárhoz”, ahol végignézhetjük a massza keverését, táblába öntését vagy figurává válását, valamint a pralinék „csinosítását”. (A minigyárban naponta 400 kg termék készül.)
A múzeum egyik szenzációja, a 200 liter folyékony csokoládét tartalmazó kút is ebben a részlegben található. Az alkalmazottak friss ostyát mártanak az illatos masszába, azzal kínálják a látogatókat. A csokiillat tovább kísér bennünket a következő szintre, ahol bepillantást nyerünk a csokoládé 3000 éves történetébe.
Több mint háromezer évvel ezelőtt a kakaóbab Közép-Amerikában isteni ajándék, rituális étek és fizetőeszköz volt. Egy nyúl például tíz kakaóbabot, egy férfi rabszolga pedig százat ért. A maják és az aztékok termesztették elsőként a kakaófát. A feldolgozott kakaóbabból „xocolatl”-nak (keserű víznek) nevezett italt készítettek: a pörkölés után egy lapos kövön megőrölték a babot, majd vízzel és fűszerekkel -- chilivel, borssal vagy vaníliával -- habosra keverték. Kukoricalisztet is vegyítettek bele, hogy megkössék a kakaóvajat, és sűrűbbé tegyék a „keserű vizet”. (Más forrás szerint a kakaóvajat kivonták belőle.) Az ital orvosságnak, élénkítőszernek számított. Persze, nem hasonlított a mai kakaóhoz vagy forró csokoládéhoz, keserű és csípős volt. (Mexikóban ma is kedvelik a chilivel készült csípős csokoládémártást.)
Lepényt is sütöttek kukorica és kakaó keverékéből, amely az őslakosoknak akár napokig tartó menetelésre is erőt adott. Kolumbusz Kristóf, Amerika felfedezője nem kapott rá a csokoládé ízére. Számára a kakaóbab csak „egy mandula, amelyet kakaónak neveznek, és fizetőeszközként használják”. Hernando Cortez viszont, aki 1519-ben járt az utolsó azték fejedelem, Montezuma udvarában, a kincsként kezelt ital kóstolása után ezt jegyezte be naplójába: „Eme folyadékból egy kehelynyi a férfit képessé teszi arra, hogy egész nap evés nélkül gyalogoljon.”
Az első hivatalos kakaóbabszállítmány 1585-ben érkezett meg Spanyolországba. Az arisztokrata körökben gyorsan elterjedt az új ital, amelyet a spanyolok az aztékokhoz hasonlóan készítettek. Az italhoz használt fűszerek skálája a gyömbérrel és a fahéjjal bővült, majd nádcukrot is tettek bele.
Az 1600-as években a kereskedőknek köszönhetően az olaszok és a franciák is megismerték a kakaót. Amikor a spanyol Anna hercegnő 1615-ben a francia trónörökös, XIII. Lajos felesége lett, hozományához -- honvágyat enyhítő gyógyszerként -- egy láda kakaót is csatoltak. XIV. Lajos, a Napkirály sem vetette meg az isteni italt, valamint Mária Terézia, Napóleon, Casanova és Goethe is nagy élvezettel szürcsölgette a forró csokoládét. Az új italhoz szebbnél szebb kancsók és csészék készültek, porcelánból és ezüstből. (A csokoládéskancsó tetején rendszerint lyuk volt, hogy a csészébe kerülés előtt még át tudják keverni az italt.)
A nemesség és a gazdag kereskedők jóvoltából a 17. században már egész Európában ismerték a kakaót. Egyes országokban friss csokoládét kínáló ivók jöttek létre, máshol csak otthon fogyasztották a drága italt. Aztán elkezdődött a kísérletezések ideje. A kakaót tablettákba és táblákba próbálták „zárni” -- először csupán a könnyebb szállítás és alkalmazás kedvéért. „Az ilyen módon előkészített csokoládénak a következő az előnye: Aki úton van vagy sietős a dolga, és nincs ideje italt készíteni a tablettából, lenyelheti azt egy pohár folyadék kíséretében, és a gyomorra bízhatja az improvizált reggeli elkeverését” -- írta Diderot 1772-ben. A táblás csokoládé a 18. századig csak a gyógyszertárakban volt kapható, hangulatjavító és legyengült betegeket felerősítő gyógyszerként tartották számon. A kávénál és a teánál még mindig többe került, előállítása ugyanis nagyon körülményes volt.
Aztán jött egy holland szabadalom, amelynek köszönhetően el lehetett választani a kakaóvajat a szilárd részektől, és megszületett az első igazi étcsokoládé (olvasztott kakaóvaj, cukor és kakaópor keveréke). Közben kitalálták a gőzzel hajtott gépeket is, így a 19. század végére a csokoládé szinte mindenki számára elérhető lett. De még ekkor sem számított igazán olcsónak -- a 20. század elején egy kézművesnek például egy órát kellett dolgoznia, hogy vehessen egy tábla csokit. A svájciak jóvoltából 1875-ben az első tejcsokoládé is elkészült. A reklámozásban a németek vitték el a pálmát. A század végén Ludwig Stollwerck kiötlötte, hogy kis színes képekkel díszítsék az édesség csomagolópapírját. Az 1880-as években már csokiautomaták is léteztek -- szintén Stollwerck ötlete alapján. Csupán New Yorkban négyezer, Európa szerte pedig 15 ezer automata kínálta az édességet. Ezek közül jópárat a múzeumban is megcsodálhatunk.
1903 karácsonyán beszélő (vagy inkább zenélő) csokit dobtak a piacra. Ha a kedves vásárló egy idő után megunta a 300 melódiát, el is fogyaszthatta a csokilemezt. (Thomas Edison feltaláló volt a „csoda” kifejlesztője.) Természetesen mindenhol megjelent a csokoládé -- a színes plakátok és fémből készült táblák mellett a 20-as években már a mozik vásznán is ajánlották a sok-sok finomságot. Aki az egykori reklámfilmekre is kíváncsi, beülhet a múzeum kis mozijába.
A múzeum harmadik szintje a csokoládéval mint életelixírrel foglalkozik.
Szerző: Jády Mónika
Megjelent partneroldalunk, a Netbarátnő hozzájárulásával.
Írta: Hoxa, 2007. március 19. 21:19
Fórumozz a témáról: Barangolás Csokiországban fórum (eddig 6 hozzászólás)