Ötvennegyedik házassági évforduló

Gimnázium, utolsó évfolyam, közvetlenül érettségi előtt, egyik nap még ülök az iskolapadban, aztán szinte csak 2 nap és feleség vagyok, sőt kismama. A világ túl szűk, vagy épp túl nagy lett számomra, mintha egy másik bolygóra kerültem volna.

DE akkor ott volt Ő, aki biztonságot nyújtott, ölelt, csókolt és vígasztalt. - Szeretlek - mondta el százszor és én hittem: a világ legnagyobb szereleme a miénk.

Aztán jöttek a kijózanító hétköznapok, a munka melletti tanulás és a várandósság. Összeroppantam a nagy súly alatt. Az első közös baba, akit elveszettünk: és igazából megingatott a szerelemben is.

Átvészeltük, túléltünk, nem tudom talán a fiatalság segített, az életösztön.

Tiszta, megismételhetetlen boldog évek jöttek, megszülettek a fiaink.

A feléledt szerelem időszaka, az érintetlen, gyönyörű emlékek tárháza.

De az élet nagy rendező.

Jöttek a keserű évek, a megcsalás, egy újabb gyermek és még egy újabb, aki már nem volt az enyém is...

Kételyek, mérhetetlen csalódottság, élni nem akarás.

De azt hiszem, nem sikerült kiszeretni sem belőle. Hiába minden megalázottság, bíróság, gyerektartási per.

És ma... ha ránézek, egy beteg "öregember", akit én nem látok sosem igazán elesettnek, ma is Ő a támaszom és ezért hálás vagyok.

Azt hiszem, este elmegyünk vacsorázni. Félek, az utolsó ilyen évfordulónk lesz.

Szeretném, ha SZÉPEN gondolnának ránk a gyerekeink és számos unokánk.

A férjem csupaszív gyerekimádó nagyapa. Kilenc gyönyörű unokánk van.

Sokszor veszekedünk hülyeségeken, de az ÖREGSÉG áldása: elfelejtjük min is vesztünk össze.

Összetartozunk , összenőttünk mint az egy gyökerű két fa, aminek lombjai összkeveredtek.

Nem tudjuk mennyi időnk van még, remélem, lesz még ilyen vacsora jövőre is.

Köszönjük Istennek, hogy megengedte ezt nekünk.