Nem akarom... (beszélgetős fórum)

Nem tudom Édesanyád miért adta fel. Lehet, csak nem akart szenvedni már. Van az a fájdalom, amikor úgy érzi valaki, jobb menni, mint így élni.

" Oda is, vissza is zokogva közlekedtem. Ez nem túl nyerő autóban, de már akkor is úgy éreztem, bár ne élnék, így nem tartottam a veszélyektől.'

Ez viszont bűn, magaddal azt teszel, amit akarsz, de egy ártatlan közlekedővel már nem, a te felelőtlenségedbe, belehalhat/nak ártatlanul felnőttek, gyerekek. Amikor ennyire nem vagyunk urai a helyzetnek nagyon nagy felelőtlenség a forgalomban sofőrként részt venni.

Nyugodj meg, ami elmúlt nem tudod nem megtörténtté tenni, gondolj a jövőre, a szeretteid addig veled lesznek, amíg gondolsz rájuk. Édesanyád sem szeretné, ha a gyereke állandóan sírna, szomorú lenne, egyetlen szerető anya sem akarja így látni a gyerekét.

Csak ezt ne! Ne ostorozd magad, a leírásod alapján egyik esetben sem jogos az önvád. Olyan, mintha eldöntötted volna, hogy minden veszteséged (legyen az ember vagy kisállat) a te hibádból ered. Ilyen nincs. Még a leggonoszabb, leghitványabb embernek is vannak veszteségei, amik nem hozzá kötődnek.

Törődj az élőkkel, leld bennük örömödet, értük még tehetsz valamit (jó sokat).🍀

A szeretteink,,az állatok is igen,,,mind elvisznek egy darabot a lelkünkből amikor eltávoznak.

Mi meg itt maradunk ,,gyászolva ,összetörve,,magunkat is hibáztatva a meg nem tett ,,ki nem mondott dolgokért.

Ilyen ez,,sajnos.A gyász egy folyamat,átmegyünk rajt valamennyien.

Amíg egy ember, vagy menteni való való apróság akad,,addig neked is van tennivalód.

Ahogy Ghost írta,,sírd ki,,aztán fejet fel.

Kiscsillag szedd össze magad!

Aki megfogant az meg is hal.

Ember vagy macska.

Ez ellen nem tudsz tenni.

Ez volt megìrva,de ne hibáztasd magad. Teljesen felesleges!

Sìrd ki magad ès èld az èleted!

Ne hibáztasd magad! Sajnos, te is túl érzékeny vagy, úgy mint én. Nekünk nagyon nehéz megélni az ilyen dolgokat.

Anyukádon és a nagypapádon te sem tudtál volna segíteni. Menj ki a sírjukhoz és mondd el nekik, mennyire szereted őket. Az élő szeretteidnek is mondd sűrűn, hogy szereted őket.

Amikor két éve a nagymamám meghalt, engem is az vígasztalt, hogy sokszor ültem mellette, fogtam a kezét és mondtam neki, hogy nagyon szeretem.

A cicák... Befogadtál két árva kiscicát és ez nemes lélekre vall. A fiú cicát megmentetted. Élned kell, mert neki szüksége van rád, ahogy a párodnak is.

Lehet, ha a lánycicát előbb elviszed orvoshoz, ő sem tudott volna segíteni rajta. Sőt! Ha nem fogadod be őket, mindkettő meghalt volna, hiszen írtad, hogy betegek voltak. Az egyiket megmentetted, a másiknak meghosszabbítottad az életét és abban a kis időben, amíg nálad élt, része lehetett egy jobb életben, ahol szeretik és törődnek vele.

Jó ember vagy, próbálj megnyugodni és inkább így gondolkodni.

Az én hibám, hogy egy teljesen ártatlan kicsi lény nem élhette meg a mai napot, mert egy retardált nyomorék voltam, aki nem reagált időben. Annyira sajnálom, kicsi csillag. Elmondani sem tudom, mennyire.

És most itt vagyok, ismét sírva, és csak arra tudok gondolni, hogy az eddig emlitetteknek mind mind jobb lett volna nélkülem. És annyira szeretném, ha ma elaludnék, többet nem kelnék fel, mert nem látom értelmét egy olyan életnek, ahol csak gürizek, es közbrn elvesztem a szeretteimet. Majd végül én is öregen, elhagyatottan, talán magatehetetlenül haljak meg. És nem érdemlem ezt az életet, mert nem tudtam segíteni azokon, akiknek szüksegük lett volna rám.

Egyszerűen nem akarok élni.

Sajnálom... nem tudom, mit kezdjek, az jutott eszembe, itt kiadom magamból.

Pár éven belül sok mindenkit elvesztettem. Először anyukám ment el, idejekorán, nagyon... a betegsége miatt. Nem kűzdött igazán, egyszerűen csak feladta. Megöl, hogy nem tudtam még csak elköszönni sem tőle, távol voltam az utolsó pillanataiban, későn, már nagyon későn érkeztem. Nem tudtam elmondani, hogy szeretem, pedig sajnos életében sem mondogattuk egymásnak túl sokszor. Pedig szerettem, szeretem most is, csak valahogy ez így alakult ki a mi családunkban. Nagyon hiányzik. Nagyon bánt az egész, úgy érzem az én hibám, hogy feladta, hogy nem akart harcolni a vég ellen, mert talán nem éreztettem eléggé, hogy fontos, és úgy gondolta, így akkor neki itt már nincs is dolga... évekkel ezelőtt hagyott itt minket, de mégis, mikor eszembe jut, könnybe lábad a szemem, nem tudok sírás nélkül gondolni rá.

Nem sokkal később a két cica, akikkel együtt nőttem fel is elment. Az egyikük, aki inkább anyuhoz állt közel, az orvosi rendelőben... vizesedett. És amikor a szállítóba tettük, és elindultunk vele, teljes pánik lett rajta úrrá. Ez felgyorsította a tüdeje telítődését. Nem szívták le a folyadékot az orvosnál. Láttam őt szenvedni, és végül meghalni. Borzasztó volt. Itt már nem csak magamat, de az orvost is hibásnak tartom. Laikus szemmel nézve is úgy gondolom, hogy lett volna gyors megoldás a hirtelen súlyosbodó problémára, de ő csak lenyomta a macskát, és várt. Míg vége lett. Én buta voltam, amiért nem hívtam házhoz inkább valakit. A szívem megszakadt, ahogy ezt látnom kellett, pánikoltam, nem tudtam, mi tévő legyek, igazából megszólalni sem tudtam, csak zokogni. Majd elmondta, hogy a mi hibánk, mert már rég el kellett volna vinni őt orvoshoz. Kb egy hónapig nem voltam otthon, előtte nem volt még problémája. Apu pedig nem gondolt rosszra azt látva, hogy kevesebbet fut, hamarabb fárad. Végülis idős volt már. Aztán a másik cica is ment utána... vele megint csak nem tudtam ott lenni, nem tudtam elköszönni, megnyugtatni őt. Apu azt mondta, hirtelen halt meg, egyszer csak megállt a szíve. Munkába indulas előtt hívott telefonon. Leborultam a földre, és hibáztattam magam, amiért nem voltam ott vele. Csak kuporogtam.

Majd a nagypapám is elhunyt. Hozzá még be tudtam menni a kórházba, de a súlyos allapota miatt talán már meg sem ismert. Szörnyű volt őt úgy, leépülve látni.. előtte nagyon sokáig nem találkoztunk, mások miatt. Úgy emlékeztem rá addig, ahogy utoljára láttam, pufóknak, vidámnak, viccesnek. Erre ott volt előttem egy teljesen más ember, csontsoványan, egy kórházi ágyhoz szíjazva. Egy félreeső kis sarokban, egyedül... a kezei lábai lekötve, nem tudott még inni sem felülni. Nem értem, hogy tarthatnak ilyen körülmények között egy idős embert, még ha meg is van a veszélye, hogy mászkál. De rá sem néznek? Nem értettem a helyzetet. Sok minden kavargott bennem akkor. De vele valahogy sikerül inkább a jó dolgokra emlékeznem, mikor eszembe jut.

Eltelt megint egy kis idő, és a jelenlegi párom cicája hagyott itt minket, mikorra már megszerettük egymást. Ráadásul szintén az én hibám. Elmentem itthonról egy nyári este, és nyitva maradt az ablak. Negyedik emelet. És a cica kiesett. Életben találtam, hazaszaladt, mikor kinyitottam a bejárati ajtót, de nem volt jó állapotban. Orvoshoz mentünk, és ott elment. Azt mondták, nem tudtak vele mit kezdeni sajnos. Oda is, vissza is zokogva közlekedtem. Ez nem túl nyerő autóban, de már akkor is úgy éreztem, bár ne élnék, így nem tartottam a veszélyektől.

Iden befogadtunk az utcáról két maréknyi, koszos, sovány cicát. Egy fiút és egy lányt. Orvoshoz vittük őket, amint lehetőség volt. Betegek voltak, írtak fel rá kezelést, amit tartottunk is. De a kislány egye rosszabbul volt, ahogy teltek a napok. Már nem igazán evett, nem játszott, csak feküdt rajtam. Az állatorvosunk szabadságon volt, így elvittük egy másik helyre őt. Kapott infúziót, vitamint, antibiotikumot, és aznap, mintha kicserélték volna délutánra, futott, játszott, evett, ivott. Boldog voltam, hogy jobban van. Aztán szép lassan megint kezdett rosszabbodni a közérzete, nem futkározott. De az ételre mindig lecsapott, így napokig bizakodtunk benne, hogy rendben lesz. Mindig megmelengette a szívemet a látvány, amikor elkezdte habzsolni az ételt. De aztan nem hagyott nyugodni, hogy nem hízik, már a fiú sokkal jobb állapotban volt, mint ő, és élénk volt, játszott, ő meg csak pihengetett. Ezért az egyik este elhataroztuk, hogy másnap reggel nyitásra visszük az orvoshoz. Reggel holtan találtam őt. Zokogásban törtem ki, amire kipattant a párom is az ágyból, és odarohant. A legjobb, amit remélhetek, hogy fájdalmak nélkül aludt el. De nem tudom, mert nem éreztem azt, amit ő. Ma nézegettem a képeket róla, és megint sírtam. Az én hibám, egy buta sz@rdarab vagyok, amiért nem vittem már egyből vissza az orvoshoz, mikor megint nem volt aktív. Talán még itt lenne, és most játszana a testvérével. Talán azon morgolódnek, hogy leborítottak valamit.