Muszáj kiírnom magamból...

Kezdeném a gyerekkorommal. Kb. 5 éves körül lehettem, mikor a szüleim az egyik, akkor már 17 év körüli, unokabátyámra bíztak, mert nekik menni kellett a földekre dolgozni. Ekkor értek életemben elsőnek úgy hozzám. Aztán pár évvel ezelőtt, egy másik unokabátyám is kezdett molesztálni. Én ezt mind titokban tartottam, hiszen úgy gondoltam, ennek ÉN vagyok az oka, én kapnék érte...

Hozzá kell tennem, szüleim soha nem bántottak (bár volt egy időszak, erre majd visszatérek), nyugodtan fordulhattam volna hozzájuk... de nem tettem.

Hogy is tehettem volna, hiszen még fel se tudtam fogni, mi folyik körülöttem. Kicsi voltam. Majd mikor már középiskolába jártam, akkor esett le, hogy mi is történ velem kiskoromban.

Egyszer anyukámmal néztünk egy tv műsort és abban volt egy gyermekmolesztálós téma. Kérdeztem tőle, mit szólna hozzá, elhinné-e nekem, hogy velem is megtörtént ilyen. A válasza: „Nem tudom.” volt. Ekkor tudtam, hogy soha, de soha nem fogom elmondani neki, mi is történt velem gyerekkoromban. Ami aztán a mai napig is kihat az életemre.

Nyolcadik osztályos voltam, mikor az utcabeli barátokkal minden nap kint voltunk a házunk előtt, beszélgettünk.. Majd összejöttem egy fiúval, aki nem igazán tetszett az én édesapámnak. Ezt tudomásomra is adta, ha szólt hogy befele és nem értem be egy perc múlva, várt az ajtóban nadrágszíjjal, vagy ép az öklével és elkezdett ütni. Sokáig sírtam. Fájt! Nem értettem, miért csinálja ezt velem (a mai napig sem értem!). Majd egy idő után már nem sírtam. Álltam az ütéseket.

Elmentem továbbtanulni. A "kapcsolatnak" is vége lett. Kollégista lettem. Az első 2 évben semmi baj nem is volt, aztán a harmadik év elején a szobatársaim rám szálltak. Pszichológushoz kellett járnom, antidepresszánsokat szedtem. Tisztára úgy éreztem, kezdek megbolondulni!

Lehet hihetetlen, de erőt vettem magamon és azt mondtam, senki, de senki nem érdemli meg azt, hogy megbolonduljak és tönkre tegyem az életemet miatta.

Érettségi után továbbtanultam, megismerkedtem a férjemmel. Suli befejezése után kaptam is munkát, összeköltöztünk, eljegyzés, házasság (aminek a szüleim nem igazán örültek, de nem tudtak mit tenni ellene) és megszületett a gyermekünk.

A férjemmel nagyon jól éltünk, elmeséltem neki gyermekkorom legnehezebb időszakait. Megértett.

Megértette azt, amikor szexuálisan nem épp a toppon voltam. Most már tudom, hogy a gyerekkori szexuális zaklatás igenis kihat a mai életemre is!

A szüleim mindig is dolgos emberek voltak. Gyerekként mindig megkaptunk mindent a testvéreimmel. Sőt a mai napig is sokat segítenek. Viszont ezt a fejünkhöz is vágják...

Két hete annyira le voltam keseredve, hogy az öngyilkosság is megfordult a fejemben, egyedül a kisgyermekem tart vissza ettől! Vele nem tehetem meg! Nem hagyhatom itt! Ma reggeli beszélgetés alkalmával édesapám megint felemlegette hogy mennyit kell segíteniük. Szidta a férjemet, hogy naplopó, stb. Pedig van rendszeres munkája! Jól meg is fizetik, csak itt a nagy lakás-, autó hitel, rezsi, ami sajnos nagyon sok pénzünket elviszi... Megértem édesapámat, mert örök életében azért dolgozott, hogy a családjának jó, jobb legyen, ki vannak készülve az idegei, fáradt és idős.

Ezért nem is hibáztatom semmiért, hiszen az édesapám, nagyon szeretem őt. De baromira fájnak a szavai!

Lehet érthetetlen, amit leírtam, de muszáj volt! Muszáj vagyok valahova kiírni magamból, mert kezd nagyon elegem lenni mindenből.

Köszönöm, hogy elolvastad.