Mindent elrontottam? Szerintetek van lehetőség újra kezdeni? (beszélgetés)

"A női kötelességemnek eleget kellett tennem,"

Jó, hogy egy ilyen kapcsolatból időben szabadultál.

Erős, bizakodó, remek ember... csak éppen cs.szik magasabbra szintre lépni veled. Már sokkal korábban is otthagyhattad volna, mindegy.

Dugás mint női kötelesség?!

ILYEN NINCS!!!

Újra!????

Dehogy!

Jobbat érdemelsz!

Szerintem jól hagytad magad kihasználni, úgyhogy igazán nincs miután sírni. Én már a felénél leléptem volna.

Női kötelesség? Nem vagy ott, hogy megvédd???

Elvileg szerelemről és egy felnőtt férfiról beszélsz. Egy percig se legyen lelkifurdalásod, hogy arra fordultál, ahonnan kapsz is valamit. Ne akarj senkit megmenteni önmagától. Ha neki ez jó, akkor áldozza fel magát a szüleiért, de te ne áldozd fel magad senkiért...

Ha ilyenek a szülei,téged is robotoltattak én a helyedben pezsgővel a kezemben táncolgatnék örömömben!

Az meg nagy hülyeség hogy senki nem fog tudni úgy szeretni,mint az első és hogy te sem fogsz úgy szeretni!!

Az igazi úgy elfelejteti mint a sicc!!

Azt mondta az apja idegbeteg módjára, hogy felköti magát, ha a fia be mer menni a városba lakni.

ez érzelmi zsarolás, ő mindig a szülei pici fia marad, ha így jó akkor maradj, ha nem akkor örülj, hogy vége!

Ha kell a tehén, akkor a borjával együtt! Nálad fordított a szitu, ha kell a pasi, megkapod a szüleit zsarnoknak grátiszba!

Én nem sírnék a helyedben!

Nehéz ebben a helyzetben tanácsot adni, már csak azért is, mert hasonló helyzetben voltam régen én is. Annyi különbséggel, hogy a párom egy idő után rájött, hogy ha velem akarja folytatni, akkor bizony el kell szakadni a szülőktől.

Szerintem a Ti esetetekben is az lehet az utolsó szalmaszál, ha megpróbál kiállni elsősorban önmagáért, majd kettőtökért. Ha ez nem megy, bármilyen jó ember is, meghalt a kapcsolatotok.

A volt párommal aki első szerelmem volt, 5 évig voltunk együtt. Ő is, Én is a családommal éltem külön, gondoltam, ha "kiérdemlem" lesz majd idővel eljegyzés, összeköltözés, gyerek és házasság.. lényegtelen milyen sorrendben, de reméltem.

Aztán teltek múltak a hónapok, évek, sok változás nem volt. A kezdetleges varázs és újdonság hatására viszonylag sokat találkoztunk, de akkor sem mindennap. Tudni kell, hogy valamilyen szinten Én is ragaszkodtam a családomhoz és irányítható voltam, de párom az átlagostól mindig is jobban függött a szüleitől, fiú, egyke gyerek.. mondanom sem kell minden csak engedéllyel történhetett, ha programról vagy szabadidős dologról volt szó. Szóval ez az elején engem nem is zavart annyira, furcsállottam, de mivel Ők családi, kertes házban laknak, tudtam, hogy az mindig melóval jár, kell a segítség, amit jó magam is megadtam még ha a meghitt percek kárára is ment. Alkalmazkodtam. Aztán 3 év után volt az első holtpont mikor is megkérdeztem a páromat, hogyan gondolja? Az elvárások a szülei felől egyre-egyre nagyobbak voltak, főleg ami az apját illette, szegénykém próbált nekem is neki megfelelni. Belegondolva talán sokat kértem Tőle, de mindössze önállóságra, továbblépésre vágytam. Szóval volt nézeteltérés bőven amit sajnos sosem a Szülei szemébe mondtam, mindig azon csattant az ostor akit igazán nagyon szerettem. De tűrtem. Távolodtunk, már nem szívesen jártam ki hozzájuk. Volt, hogy a találkozásunkkor már tény volt mi lesz a munka kint náluk. Borítékolható volt, hogy egymásra esetleg csak esténként lesz időnk. Így is volt. Kissé már-már azt éreztem, rabszolga vagyok. A női kötelességemnek eleget kellett tennem, holott sosem volt erőszakos a barátom velem, de úgy éreztem, ennyi jár neki. Sokszor, nagyon sokszor annyira távolinak éreztem érzelmileg magamtól, hogy sírni tudtam volna. Minden monoton és megszokott volt. Rituálé érzés vett körül. Mint a robotok. Sokszor volt kirohanásom, kérleltem, könyörögtem, költözzünk össze a belvárosba.. fizetem az albérletet, sőt neki volt egy kis panel lakása is a nevén. Kértem, menjünk oda. Segítek amiben csak kell. Egyszer vettette fel apjának az ötletet, többet soha. Azt mondta az apja idegbeteg módjára, hogy felköti magát, ha a fia be mer menni a városba lakni. Több sem kellett, kb 3-4 házzal odébb vettek egy telekkel ellátott házat. Végleg kezdtem feladni. Azon kezdtünk el dolgozni, nemhogy hétköznapjaink, hétvégéink sem lettek már. Szabályozva volt mikor mehetünk el, de persze sötétedésig munka volt. Eleget próbáltunk tenni a dolognak, de egyre-egyre elegem lett csak. És igen, elérkezett az az idő, mikor valaki betoppant az életembe, ugyan csak álca volt, de figyelt rám és gyengéd volt. Nem kellett több és szakítottam a barátommal. Azóta 1-1,5 hónap telt el. Mindenki számára Én vagyok a rossz, a hűtlen, holott megcsalásról nincs szó... mindössze szeretetre vágytam, amit nem kaptam meg. Lehet ítélkezni, rossz vagyok, megérdemeltem bizonyára.. és hibáztam is, de tudom, soha nem fog szeretni annyira senki mint amennyire az első szerelmem tette. Igaz, ez fordítva is így van, még ha hihetetlen is. Össze nem hasonlítható a két személy. Szóval ha azt vesszük, elrontottam mindent, elvesztettem akit szeretek, vele együtt mindenkit. Rokonok, barátok, ismerősök, de főleg az Ő hitét és bizalmát irányomba.

Nem tudom mit tegyek? Érdemes-e újra próbálkozni? Legutóbb 1,5 órát beszéltünk telefonon. Erősnek és bizakodónak tűnt, továbbra is remek ember. Az viszont tény, hogy otthon, náluk, továbbra is az apja irányít, sorozatosak a viták, és Én nem vagyok mellette, hogy megvédjem.. aztán ugyanakkor elgondolkodtató, hogy hogyha Én nem voltam elég indok, ha a szakításunk, hogy elveszít.. nem elég indok, nem mérvadó.. akkor mi lehet az? Mikor változhat ez meg?

Higgyétek el, a volt barátom nagyon jó ember, túlságosan is az. Soha nem bántott senkit. Szükségünk lenne egymásra.. nem lehet vége ennek csak úgy. Segítsetek! Mit tennétek? Helyre lehet ezt valaha is hozni?