Mindenki mindig rohan, nincs megállás, meg kell felelni

Amióta az eszemet tudom, mindig meg akartam felelni az éppen aktuális elvárásoknak, ami sokáig sikerült is.

Kis koromban nem keserítettem a szüleim életét zsiványkodással; érettségiig kitűnő voltam; diplomám is lett, ami a megélhetésemet biztosította. (Nem luxuséletet, de egy idő után filléres gondoktól menteset.)

Két gyereket indítottam olyan útra, amelyen nem botladozva, hanem biztos léptekkel, egyenesen haladnak a céljaik felé.

Az elért eredményeim ellenére mérhetetlen ürességet érzek.

Nem látom azt a biztos jövőt, ami nekem idáig megadatott.

Úgy érzékelem, egyre nehezebb az újabb és újabb kihívásoknak megfelelni, nem csak nekem, hanem azoknak is, akiknek az életébe belelátok.

Az emberek egyre gyakrabban ítélnek felületesen, és egyre kevesebbet kommunikálnak. A valóságos élet helyét egyre jobban elfoglalja a virtuális lét, a kézzel fogható életben pedig bezárkóznak, élik a maguk elszigetelt életét. MIÉRT?

Mindenki mindig rohan, nincs megállás, meg kell felelni. Kinek, minek, mi végre? MIÉRT?

Kertes házban élek, adott lehetne a szomszédokkal való kontaktus. De nincs. Vagy a kertben molyolnak (velem együtt) de nem érnek rá megállni pár percre. Vagy a gyerekekkel, unokákkal mennek valahová, vagy éppen hozzájuk jönnek, vagy rohannak valahová.

Nincs érkezésem becsengetni a 2. szomszédhoz, hogy figyelj: látom a nappalimból, hogy valami nincs rendben a házad tetejével. Ő is ritkán van otthon, rohan megfelelni a munkahelynek, a családnak, a rokonságnak, próbálja cipelni az értelmetlenül rápakolt terheket.

A lábszomszédom éppen most cseréli le a drótkerítést palánkra; gyakorlatilag elfalazza magát a szomszédoktól. Érteném, ha sok vizet zavarnánk az életükben. De így, a semmiért?

MIÉRT jó ez?

MIÉRT mennek a dolgok egyre rosszabb irányba?

MIÉRT váltja fel a személyes kommunikációt a telefon, az e-mail, és az egyéb cuccok?

Egyedül vagyok ezekkel a kérdésekkel, vagy másban is felmerül?