Miért vállal valaki 3 gyereket, ha kettővel sem bír? (beszélgetés)

gyerekvállalás okai

[link]

"már tiniként ott van mindenkiben"

Bennem nem volt, oly annyira elnyomott az apám, hogy még gondolatban sem mertem lázadni, a tanulásba menekültem előle, minden ami a tinikre jellemző kimaradt az életemből, fura mód annyira erős lett a gát, hogy az egyetem alatt sem akartam/tudtam kitombolni magam.

szerintem azok lepnek le a leghamarabb es onallosodnak, akiknek a szuleik uralkodni probalnak. mar tinikent ott van mindenkiben, hogy a sajat eletet elne, es nem tetszik, amit raeroltetnek vagy akar csak elvarnak

neked inkabb figyelemhianyod lehet, esetleg ha van testvered, tesvereid, ugy erezted, ok nagyobb figyelmet kapnak

Nem értek egyet veled, mert aki nem kapta meg a szülői szeretetet abban vagy elhal teljesen a bizonyítani akarás, vagy épp ez motiválja, ez utóbbi esetben olyan lelkierőt kap az egyén, amellyel hegyeket lehet megmozgatni. Rajtunk áll, hogy melyik utat választjuk. Ezért van az, hogy az árvaházakból kikerült gyerekek között is vannak kimagaslóan teljesítők.

Túlontúl sok jelentőséget tulajdonítasz a szülői támogatásnak, a felnőttség azt is jelenti, hogy el kell (tudni) engedni a gyermekkort. Persze jó lenne ha volna szülői támogatás, de ha nincs, akkor nincs, a helyzetből kell kihozni a lehető legtöbbet. Mindenkinek meg kell vívnia a saját harcát! (Most azért sok mindent jobban lehet, mint ezelőtt, hányszor hallgathattuk, amint a nagyszülők, akár szüleink korosztálya panaszkodik: ezt-azt szerettem volna, de apám, anyám nem engedte.... Az ők frusztrációit is magunkban hordozzuk és ha nem mi oldjuk fel ezeket akkor átadjuk gyerekeinknek.....)

Tökéletesen megértelek, örülök, hogy sikerült kitörni belőle, sok munkával meg lehet szabadulni a haragtól is, az mindig csak arra üt vissza, aki érzi. Én is tudom miről írsz, leírtam itt párszor a történetem.

Tudod ez olyan, mint a kórósan elhízott majd lefogyott emberek esete: ők azok akik megvetve beszélnek azokról, akik nem akarnak vagy nem tudnak lefogyni, a többieket kevésbé érdekli a téma. Időnként én is el kezdek kéretlen tanácsokat osztogatni, mert segíteni szeretnék, persze az nem mindig jut eszembe, hogy először akarni kell a változást, s kérni a segítséget.

Sokat számít, hogy kiben mennyi erő van...Van, aki már 16 éves korában felnőtt, van, akinél meg a rossz körülmények akadályozzák meg a felnőtté válást. Többek között az, akinek a szülei uralkodni akarnak rajta felnőtt korában is.

Vagy pedig nem látnak más mintát. Azok, akik egy életen át sajnáltatják magukat. Előttem se volt normális minta jó sokáig, szinte mindenki ilyen volt körülöttem. A szüleim, a nagyszüleim, az akkori ismerősök, barátok...Viszont az az érdekes, hogy én régen sose panaszkodtam. Mindig mindenki elmondhatta nekem a baját, végighallgattam, de én sose mondtam el senkinek az enyémet. De amikor egyszer valaki együttérzett velem, akkor valahogy rákaptam arra, hogy mindenkinek elmondom, mi bánt, és szépen átestem a ló túloldalára. Később lett előttem normális minta, de átírni egy ilyen berögzült dolgot nem egyszerű, főleg úgy, hogy mellette még sok hasonló probléma van, amivel ugyanígy foglalkozni kell, mert ugyanilyen rossz beidegződés.

Igaza van MZsanettnek abban, hogy egyedi, ki mikor tud továbblépni, önálló életet élni. Saját magamat tudom felhozni példának. 24 éves koromig éltem otthon, szörnyű körülmények között. Furán hangozhat, de a sok rettenet közt egyszerűen nem volt lelkierőm költözésre gondolni. Míg másnak egész más, "hétköznapibb" gondjai voltak (senkit nem szeretnék megbántani), addig engem teljesen felemésztett ez az állapot. Pszichológushoz is jártam. Nem, nem voltam tudatos. Nem voltam rá képes. Soha, semmit nem bántam még életemben. Azt igen, hogy akkor nem tudtam erősebb lenni, és nem tudtam józanul gondolkodni, felnőtt döntéseket hozni. Hosszú évek kínkeserves munkája, hogy egyáltalán némi önbizalmat vertem magamba. Ki tudtam törni az ördögi körből, amiben éltem. Nagyon nehéz volt. Engem soha nem támogattak a szüleim, ellenkezőleg. Amit addig kerestem, annak több mint a felét megkapták, a maradékból saját magamnak vettem az ételt. De nem részletezném, a lényeg, hogy nem indultam egyszerűen. DE! Ma már tudom, nem ez határoz meg engem! Felnőttként én hozom a döntéseket, van lehetőségem jobbat teremteni, minden csak rajtam múlik, senkit nem hibáztathatok. Túl kell lépni. Na ez az, ami nem könnyű. Még mindig van bennem némi harag, de sokkal könnyebb, mint régen. Mert a düh eddig csak "lebénított", meggátolt abban, hogy a saját életemet éljem. Szerencsére mára már nem is nagyon hasonlítok arra a megvezethető fiatalra, akit tönkretettek. Mert tönkretehették a gyerekkorom, de a felnőtt életemért csakis én vagyok felelős, senki más! Nekem sikerült változtatni, bár az élet számos területén nehezebb, mint akivel törődnek a szülei. Ebbe már nem mennék bele. Bocsánat, ha túl hosszú voltam, csak szerettem volna egy kis bepillantást engedni egy olyan életébe, akivel ez megtörtént.

Alapvetően egyetértek a véleményeddel, sajnos én is ismerek olyanokat, akik egy életen át takaróznak azzal, hogy nekik milyen nehéz volt. Amúgy abból a szempontból van benne valami, hogy ők nem kaptak "eszközöket" egy normális felnőtt élet elkezdésére, és nem mindenkinek sikerül ezeket összeszednie. Gyakran inkább a könnyebb, már ismert utat választják, nem mernek lépni. De ez a többi emberre is igaz, kevesen mernek kockáztatni. Tényleg igaz, hogy az otthoni mintát viszi tovább az ember, többé-kevésbé. Nálam szerencsére ez egyáltalán nem igaz.

Egy idő után - mondjuk egy 30 évesnél - elég viccesen hangzik, hogy "azért vagyok ilyen, mert nem szerettek elégé a szüleim". 18 éves koromig mindent azért csináltam úgy ahogyan, mert egyszer azt akartam hallani az apámtól, hogy büszke rám, szeret. Elvégeztem az egyetemet nem is akármilyen eredménnyel s vártam, hogy megdicsér. Büszke volt: saját magára! Az esküvőmön ő volt a középpontban, még ezt is hagytam. Amikor a válásomat próbálta megakadályozni, na akkor túlcsordult az a bizonyos pohár. Attól a perctől kezdve, tudom, hogy hol az én helyem és hol az övé, a határokat nekem kell tartatni vele, soha többé nem fogom vádolni azzal, hogy ő mit okozott, mert tudom, hogy az irányítás az én kezemben van! Igaz, én is csak néztem ki a fejemből amikor azt mondta, hogy sajnálja a taníttatásomat, mert ezáltal kikerültem az irányítása alól. Igen, tényleg ezzel hibázta el, szép a beismerés.

Egy felnőtt ember csakis EGYEDÜL felelős azért, hogy milyen életet él!

Nem azt mondtam, hogy lehetetlen, csak hogy nagyon nehéz és hogy rengeteg munka, ami évekig tart, vagy akár egy életen át. Attól függ, mekkora tudatosságot sikerül elérni. Mert van, amikor azt hiszem, hogy tudatos vagyok, közben kiderül, hogy baromira nem, és tudat alatt végig azt a mintát követem, amit nem akarok. És akkor kapálózhatok, akkor is ugyanazt fogom csinálni, mint a szüleim, csak lilában.

Egy csomó mindenkinél ezt látom. Mondjuk ők nem tudom, mennyire vannak tudatában és akarnak változtatni, de dettó ugyanazt csinálják, mint a szüleik. Van, amiben sikerült változtatni, de ami igazán zavarta őket, abban nem.

Felnőttként is lehet gyerek szinten lenni..Akiket én ismerek, azok közül azoknak sikerült legjobban önállósodni, akiket valamilyen szinten támogatott a családja lelkileg. Nem voltak tökéletes körülményeik és tökéletes szüleik, de a hülyeségeik ellenére jóindulatúak voltak. Az egyik tanárom anno azt mondta, hogy minél inkább szeretethiányos a gyerek, annál jobban ragaszkodik a családjához és annál később tud függetlenedni tőlük, mert nem kapott megfelelő alapokat.