Miért unja meg valaki a boldog családi életet? (beszélgetés)

Attól, hogy egy család boldognak látszik, még nem biztos, hogy az.

Ebben a cipőben járok.

Az ismerőseink szemében boldog, mintacsalád vagyunk.

De ez csak kifelé van így. Egyáltalán nem boldog a családi életünk.

Érdektelenség, közöny, viták, veszekedések, az az érzés, mikor már egyszerűen nem bírsz egy levegőt szívni azzal az emberrel, akit valaha szerettél, és boldog voltál vele.

Most sokan el fognak ítélni, de én ezek miatt kerestem máshol / másnál a boldogságot. Igaz, nem vagyok biztos afelől, hogy ebben a helyzetben boldog vagyok, de ismét nőnek érzem magam, érzem, hogy szeretnek, hogy szeretni tudok, hogy érdeklek valakit, aki engem is érdekel.

És most már meg merem tenni azt a lépést, hogy igenis kilépjek a kifelé boldognak tűnő családi életemből.

Szerintem az, hogy valaki kilép egy házasságból, egyáltalán nem meglepő dolog. Fiatal vagyok a szónokláshoz, nem voltam még férjnél és nincs is gyerekem. Viszont hallom a szüleimet nagymamámat beszélni a régi időkről.

Azért tűnik számunkra érthetetlen dolognak egy házasságból/családból való kilépés, mert 30 évvel ezelőtt ez egyáltalán nem volt sem elfogadott, sem pedig gyakori jelenség. Csakhogy változik a világ. Már nincs senkinek semmi elkötelezettsége. És természetesen két vége van a dolognak.

Férj gondolatai: Mikor feleségül vettem ezt a nőt, csodálatos volt. Szép volt az arca, formás a teste. Nem tudott főzni, de olyan édesen mosolygott.

20 évvel később: Jajj, már megint ez a nő, már megőrjít az állandó rikácsolásával. És a kaját is odaégette, ráadásul belátok a szottyadt dekoltázsába is!

Nő gondolatai: Imádom ezt a férfit. Teljesíteném minden kívánságát, csakhogy újra láthassam. Múltkor is mikor megcsókolt el tudtam volna ájulni a szerelemtől.

20 évvel később: Már megint bedöglött a sörével a TV elé, én meg itt gürizek a konyhában azért, hogy legyen mit falnia. Jajj és még mehetek mosni is. A fene essen bele, még a büdös zokniját sem volt hajlandó bedobni a szennyestartóba.

Azt hiszem mindenki érti, hogy mire gondolok. Az élet, a hétköznapok szürkesége felőrli a kapcsolatokat egy idő után. Csak egyesek ki mernek belőle lépni. Mások meg őrlődnek tovább. Sajnos így van ez és ettől én is félek, mert hát azért én is egy bizakodó romantikus nő vagyok.

mert vannak direkt, problémát generáló, kereső embertípusok.

plusz, apasik nem monogámiára lettek kódolva-sajnos.

plusz: kihívások nélkül minden unalmassá válik

A boldog!!! családi életet nem lehet megúnni,amit meg lehet, az már semmiképp nem boldog---

sztem helytelen a fórumcím.

meg lehet unni a jót...szerintem nem

az nem is volt jó...csak magát áltatta

túúúúdom, túúúúdom:-)))

én türelmes vagyok.

Nyugi,még túl friss az egész.

Idővel majd minden a helyére kerül:))

Nem tőlem származik hanem asszem Jézustól:)))

Ha isten becsuk egy alakot ,akkor valahol kinyit egy ajtót....vagy valami ilyesmi:)))

mostanában túl sok vég ér utol engem és nem bírom a sok kezdetet...

biztos van benne öröm, de egyre nehezebb megtalálni.

de keresem:-)

Minden "vég" ,egy másik kezdet:)))

A boldogság nem ér véget,csak msban kell meglelned:))

attól még, mert vágyunk még valamire, lehetünk boldogok.

attól jut előbbre az ember, ha kitúz maga elé célokat, de ez nem azt jelenti, hogy annak, ami a jelenben körül veszi nem örül.

szerintem boldogan is lehet vágyakozni új dolgokra.