Mi lenne jó, avagy az evészavar másik szeme

A cikkem megírásához saját és más evészavarosok véleményét veszem alapjául, ezért nem tudományos tényeken, hanem empirikus alapokon nyugszik, s a többségi véleményre támaszkodik. Ezúton emelném ki, hogy evészavaros társaim, ahogy magam sem, feltétlen értünk egyet 100%-ban az itt leírtakkal, a nézetek egyénileg eltérhetnek, s biztosan teszik is.

Az evészavarban szenvedő betegek - legyen az bármelyik formája is - többnyire tisztában szoktak lenni ezzel a ténnyel, de előbb-utóbb aki nem, az is belátja; de sokszor még akkor sem vállalja fel! Hogy is ne lehetne belátni, hogy az ember egy hete nem evett vagy hogy minden falattól kényszeresen igyekszik megszabadulni!? Erről nem beszélünk, szégyelljük, takargatjuk, óvjuk mások szeme elől. Egy betegtársam e szavakat írta: " Kitépném magamból, mert mint valami féreg, úgy rágja a lelkemet, s mégis részemnek érzem, ha ő nincs, én sem vagyok!"- Erre mit is mondhattam volna?

A TÁPLÁLÁS

A helyes táplálkozásról nagyon nem is lehet újat mondani nekünk, mert míg másnak a levegő a lételeme, addig nekünk a fogyás, ezen keresztül a fogyókúrás eszközök tárházának bővítése, s így a téma integrált tanulmányozása, ismerete is. Nem feltétlen véljük mindezt jónak, de szükségesnek inkább.

Azon elképzelés, hogy hogyan tápláljanak a szakemberek egy pácienst, egészen jó meglátást tükröz, de mellőzi sajnos a betegséget. Bele lehet diktálni az emberbe először a zöldséget, majd a húst s végül a zsírt, de akkor a terápia célt tévesztene.

Már évek óta nem ezt tekintik fő terápiás eszköznek, mert látták, hogy csak kis számban vezet eredményre, hiszen később ugyanúgy visszaesik jelentős százalékuk a betegeknek, esetleg anorexiásnál is bulimiát indukál.

Ez kényszertáplálás, s akkor indokolt, ha a testi leromlás olyan szintet ér el, hogy veszélyezteti az életben maradást. Természetesen nem a beteg határozza meg, mert görbe tükörben látja magát, nem alkot magáról valóságos képet, hanem a szakember feladata.

Fontos megjegyeznem, hogy a körülötte élő személyek is felismerhetik ennek szükségét, így irányítsák, kísérjék el a beteget a megfelelő ellátáshoz, amit maga lehetséges, hogy nem venne igénybe az élete árán sem.

Mindenképp megemlítendő, hogy szükség van a helyes táplálásra, de nem a tányér felől kell megközelíteni, hanem a beteg felől!

A TERÁPIA

Amikor már fizikailag nem életveszélyes állapotban van a beteg, akkor a hangsúly a pszichoterápiákra irányul. Egy-egy terápia eszközéül választja az evést, de nem a folyamatot hivatott megoldani, hanem a hozzá viszonyuló érzelmeket, tapasztalatokat. A beteg retteg, szorong az evés hallatán, s az ezzel való megbarátkozást, a leküzdést a terápia folyamán elsajátíthatja.

Egyéb terápiák is akadnak, melyek a reális testképet, a helyes önértékelést, az esetleges múltbeli sérelmek feldolgozását, a rossz beidegződések átformálását, a stresszleküzdő mechanizmus fejlesztését sajátíttatják el a beteggel, de ez hosszú és nehéz folyamat. Új életmódot, gondolkodásmódot kell kialakítania a betegnek, ami az egyetlen megoldást jelentheti!

Nincs két egyforma evészavar, s minden esetben egyénileg meghatározott terápiás eszközök szükségeltetnek a betegség képének megfelelően!

Végezetül csak bízom abban, hogy némileg sikerült rávilágítanom arra, hogy az evészavarok nem az étellel, az étkezéssel függnek össze elsősorban, hanem az ételhez és étkezéshez - azon keresztül önmagunkhoz - fűződő érzelmeinkkel, tapasztalatainkkal, tévhiteinkkel! Ezért nem elsődleges cél a helyes táplálkozás elsajátítása, mert messze túlmutat a fogyókúrán, hanem önmagunk elfogadása.

Köszönöm Hope segítségét a cikkem elkészítéséhez, nagyon sok jó, hasznos információval, észrevétellel szolgált a munkám folyamán!