Terhességmegszakítás - kicsit másként

Vasárnap este...Két csík...

Máskor minden bizonnyal ujjongtam volna az örömtől, de most, épp két hete, csak a döbbenet és rémület volt, amit képes voltam átélni a teszteredmény láttán.

Van egy 16 hónapos kislányom, akit nagyon vártunk, nagyon szerettünk volna, és akinek megérkezése életünkbe maga a felhőtlen boldogság és csoda.

Szeretnénk is majd neki testvért, de még nem most, s ugyan védekeztünk, de ez a baba mégis megfogant.

Egész éjjel rágódtam, nem tudtam mitévő legyek. Mérlegeltem az igen és a nem válaszokat a terhesség megtartása vagy megszakítása mellett.

De ha jobban belegondoltam, hogy mindaz, amit elterveztem (további képesítések megszerzése, új munkahely, magánpraxis fejlesztése stb) újabb két évig szünetelni fog, csak fullasztó és szorongató érzést éreztem a mellkasomban, s rögvest tudtam: nem lennék jó anyja a születendő gyermeknek, nem tudnék úgy örülni neki, mint ahogy az elsőnek örültem másfél évvel ezelőtt.

Így én, aki soha sem gondolta magáról, hogy ilyen döntést kell meghoznia majd az életben, másnap reggel (múlt hétfőn) közöltem a párommal, hogy ezt a babát nem tartom meg, nem vagyok rá képes.

Még aznap reggel felhívtam az orvosomat, akinek jeleztem, hogy óvszeres védekezés mellett mégis csak teherbe estem, de hogy nem szeretném most megtartani ezt a terhességet.

Ő egy nagyon empatikus és szakmailag is kiváló ember. Soron kívül fogadott másnap a rendelésen és elmondta, milyen teendőim vannak a műtét elvégzése előtt. Az ultrahang szerint 5 hetes terhes voltam ekkor.

Azt korábban már hallottam, hogy a családvédő szolgálathoz kell kétszer elmenni, és bevallom ettől a beszélgetéstől nagyon féltem, mert mindenre vágytam csak arra nem, hogy egy vadidegen nő esetleg arra próbáljon rábeszélni, hogy mégiscsak a terhesség megtartása mellett döntsek.

A Margit kórházba kaptam a csvsz-hez legkorábban időpontot, már azon a héten pénteken. És itt ért az első kellemes meglepetés. Egy nagyon segítőkész, láthatóan sokat tapasztalt, középkorú védőnő fogadott, aki egy nagyon finom indító kérdés után egyáltalán nem próbált semmilyen módon meggyőzni, se pro se kontra a döntésemet illetően. Inkább csak arra volt kíváncsi, hogy tényleg mennyire végleges és érett a döntésem és hogy tisztában vagyok-e azzal, hogy milyen lelki következményekkel is járhat egy ilyen terhességmegszakítás.

Szakmabeliként nem kellett neki sokáig ecsetelnem, hogy mennyire és milyen mélyen átgondoltam a döntésemet, és hangsúlyoztam neki, hogy nem örülök, hogy így kellett döntenem, de rossz anya lennék, ha egy nem kívánt gyermeket hoznék a világra.

Így a következő hét szerdai második találkozásunk, már tényleg csak a formalitásokról szólt, a papírmunkáról és nagyon jól esett, hogy mindvégig kedvesen és együttérzően viselkedett velem. Nem kellett szégyenkeznem, nem kellett magyarázkodnom.

A beavatkozásra múlt pénteken került sor, a Szent István kórházban, ott, ahol másfél éve életet adtam gyermekemnek.

Bevallom, féltem, hogy mire számíthatok majd, hogyan fognak velem bánni a nővérek, orvosok. Annyira szomorú és elrettentő történet hallottam már megalázó beszólásokról - na persze ezek egyik sem az István kórházban történt, hogy így volt bennem bizadalom, hogy velem sem lesz talán ilyen.

A beavatkozásra legjobb barátnőm kísért el, a párom otthon vigyázott a kislányunkra, meg azt is éreztem, jobb neki, ha nem kell végigasszisztálnia egy ilyen napot. Nagyon érzékeny, és már a műtét előtt is minden nap egyre aggódóbb lett, féltett, nehogy bajom legyen.

És igen. A kórház és az ott töltött alig 12 óra volt életem másik legnagyobb és legkellemesebb csalódása.

A reggeli felvételi vizsgáltaktól kezdve csak és kizárólag kedves, empatikus és nagyon emberi orvosokkal és nővérekkel volt dolgom.

Az aneszteziológus, egy nagyon fiatal, félvér doktor olyan kedvesen és szeretettel beszélt velem, hogy minden félelmem rögvest elmúlt az altatással kapcsolatban.

Az orvosom szintúgy már korán bent volt a kórházban, és megkeresett a felvételisek között, megölelt és biztosított arról, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz.

Nem sokkal 12 után jött be értem a kórterembe a műtőssegéd, és egy másik, középkorú hölggyel kellett várakoznunk a műtők előtt.

Az utolsó képek, amire emlékszem, hogy szólítanak, bemegyek a műtőbe. Felfekszem az ágyra, az aneszteziológus a szokásos kedves és bátorító hangjával elmagyarázta mi fog történni, mit érzek majd, ha megkapom az injekciót. A fejemnél egy idősebb nővérke állt, emlékszem kedvesen megsimogatta a homlokom, s míg a bal karomba beadták az altatót, addig a jobb kezemet pedig az orvosom fogta, hogy érezzem, itt van velem....

Ébredéskor a szobámban tértem magamhoz, kicsit kába voltam, s nyilván a műtét okozta idegesség és persze a döntés mögötti szomorúság miatt sírva ébredtem. De mire kitisztult a szemem előtt a világ, azt éreztem, hogy ugyan életem egyik legnehezebb döntésén és életeseményén vagyok túl, de csak hálás lehetek mindenkinek a kórházban és persze a családomban, hogy mindvégig támogatólag és szeretettel vettek körül ebben a két hétben.

S el sem hittem, hogy este minden szégyenérzet nélkül tudtam elhagyni a kórházat.

Azt még azért fontos megosztanom veletek, hogy a műtét napjáig minden este beszélgettem a babával. Bocsánatot kértem tőle és megértését kértem a döntésemet illetően. Az utolsó ilyen beszélgetésünk alkalmával pedig azt kértem tőle, hogy amennyiben majd újra leszületik a földre, hozzám is jöhet, úgy kb két év múlva, de ha mégse bennünket választ, akkor pedig köszönöm neki, hogy megtisztelt azzal, hogyha rövid időre is, de beköszönt hozzánk!