Megható történetek.... (beszélgetés)
Az utolsó út
"Taxis vagyok. Egyik éjjel megérkeztem a megadott címre és dudáltam. Néhány perc várakozás után megint megnyomtam a dudát. Ez volt aznapra az utolsó fuvarom, úgyhogy már azon voltam, hogy inkább hazaindulok. De aztán mégis kiszálltam, elsétáltam az ajtóig és becsöngettem.
- Egy pillanat! – válaszolt egy törékeny, idős hang odabentről. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Kilencvenéves-forma, aprócska asszony állt előttem. Kartonruhát viselt és kis kalapot. Úgy nézett ki, mintha egy régi, fekete-fehér filmből lépett volna ki. Mellette egy kis bőrönd pihent. Körülnéztem. A bútorokat fehér lepedőkkel terítették le. A sarokban egy kartondoboz árválkodott, mindenfélével teletömve.
-Kivinné a bőröndömet a kocsihoz? Szeretnék néhány percre egyedül maradni. Aztán, ha Ön is úgy gondolja, visszajöhetne értem, hogy lekísérjen az autójáig. Nem vagyok valami jó erőben.
Miután beraktam a bőröndöt a csomagtartóba és visszaértem, belém karolt. Lassan, nagyon lassan odasétáltunk a taximhoz. Közben végig a kedvességemért hálálkodott.
- Semmiség – feleltem. Minden utasommal úgy bánok, ahogyan mástól is elvárnám, hogy az édesanyámmal bánjon.
- Milyen jó fiú maga! – mondta, ahogy beült a hátsó ülésre. Odaadta a címet, aztán megkérdezte: Mehetnénk esetleg a belvároson keresztül?
- Nem az a legrövidebb út – vágtam rá gyorsan.
- Ó, azt egyáltalán nem bánom – mondta. - Egy hospice-házba tartok.
Belenéztem a visszapillantó tükörbe. A szemeiben könnycseppek csillogtak.
- Nincs már családom. Mindenki meghalt. - Nagyon csendesen beszélt. - A doktor úr szerint nekem sincs túl sok hátra.
Csendben a műszerfalhoz nyúltam és kikapcsoltam az órát.
- Mit szeretne, merre menjünk?
A következő két órában bebarangoltuk a várost.
Megmutatta nekem azt az épületet, ahol réges-régen liftes kisasszonyként dolgozott. Aztán elmentünk abba a városrészbe, ahová új házasként a férjével költöztek. Egy picit megálltunk egy bútorraktár előtt. Azt mondta, lány korában az még bálterem volt, és a többiekkel odajártak táncolni.
Néha megkért, hogy álljak meg egy-egy sarkon vagy egy épület előtt. Nem mondott semmit, csak maga elé révedt.
Ahogy a hajnal első sugarai megjelentek a horizonton, azt monda:
-Most már mehetünk. Elfáradtam.
Szótlanul haladtunk a megadott címig.
Két alkalmazott jelent meg, ahogy megérkeztünk az ajtó elé. Profi udvariassággal segítették. Kinyitottam a csomagtartót, és elvittem a bőröndöt az ajtóig. Az utasomat már beültették egy kerekesszékbe.
- Mennyivel tartozom? – kérdezte és benyúlt a retiküljébe a pénztárcájáért.
- Semmivel – feleltem.
- Magának is meg kell élnie valamiből – mondta.
- Vannak más utasaim is – szereltem le.
Aztán, egy hirtelen ötlettől vezérelve lehajoltam és megöleltem. Meglepő erővel szorított magához.
- Nagy örömöt okozott egy kis öregasszonynak – mondta végül. -Köszönöm.
Megszorítottam mindkét kezét és visszasétáltam a kocsihoz. Hallottam, ahogy mögöttem becsukódik a ház ajtaja.
Egy életre zárták rá az ajtót.
Aznap csak vezettem, céltalanul.
Nem vittem utasokat. Nem volt kedvem beszélgetni.
Egyre csak az járt az eszemben, mi lett volna, ha az asszony egy dühös sofőrt fog ki? Vagy valakit, aki türelmetlen? Vagy mi lett volna, ha én magam vagyok türelmetlen és elhajtok kopogás nélkül?
Lassan megértettem, hogy egész életemben nem tettem még fontosabb dolgot, mint előző éjszaka.
Egész életünkben a nagy dolgokra várunk.
És a nagy dolgok néha meglepő álruhában érkeznek: úgy vannak csomagolva, hogy aki nem figyel, az észre sem veszi, mennyire fontos lehetőséget mulasztott el..."
A megdobott autó
Egy férfi éveken keresztül gyűjtött egy új Mercedesre. Végül a sok munka és félre tett pénz meghozta a várva várt pillanatot. Nagy örömmel és izgalommal hajtott hazafelé, hogy családjának és barátainak is megmutathassa az új „álomautót”.
Útközben megállt, hogy betérjen az egyik barátjához. Könnyedén talált egy helyet ahova beparkolhat, és hátramenetbe kapcsolta az autót. Nagy lendülettel elkezdett tolatni, mire halotta, hogy egy kő koppan az új autóján. Hirtelen lefékezett és kiszállt. Látta, hogy egy kisfiú dobta meg a kocsiját, ezzel máris megsérült a gyönyörű fényezés.
A férfi kikelve önmagából, így kezdett el üvöltözni:
„Te normális vagy kölyök? Nincs neked eszed? Ha majd jól elverlek, el fog menni a kedved az ilyen őrültségektől, hogy mások kocsiját kővel dobáld!”
„Bácsi kérem, ne haragudjon!” – válaszolta a fiú.
A férfit annyira elöntötte a düh, hogy nem is figyelte mi van körülötte. De a fiúcska így folytatta:
„Elnézést, nem tehettem mást! Túl messze voltam öntől, hogy meghallja a hangomat. Csak így állíthattam meg, hogy ne tolasson tovább.”
És ekkor látta meg a férfi, hogy a kocsija mögött egy tolószékkel felborult gyerek van.
„Ő a testvérem és egyedül előre ment a tolószékkel. De túl gyorsan gurult és a járda szélén felborult, pont az ön kocsija mögé. Muszáj voltam megdobni, hogy megállítsam magát.”
Ekkor a férfi nagyon elszégyellte magát, és segített visszatenni a fiút a tolókocsiba.
Az eset után a kocsin sohasem javíttatta meg a fényezést. Az megmaradt emlékeztetőnek, hogy ha megdobnak kővel, talán azért van, hogy a figyelmünket felkeltsék, nehogy valami nagy bajt csináljunk.
Jézus halk szelíd hangon szól a mi szívünkhöz és lelkünkhöz. Néha nincs időnk meghallani, vagy túl elfoglaltak vagyunk, hogy figyeljünk Őrá. Néha meg kell, hogy dobjanak kővel ahhoz, hogy körülnézzünk, mi is folyik az életünk körül, kik vesznek körül minket, milyen döntéseket hozunk, mi az amit éppen véghez akarunk vinni, stb.
Ez a te döntésed: figyelsz a halk szelíd hangra vagy megvárod míg megdobnak kővel?
Az utolsó esély
Az állatvásáron zajos összevisszaságban keveredett a kikiáltók harsogása és az áruba bocsátott állatok hangja. Csirkék, pulykák, malacok és birkák zsúfolódtak össze ketrecekben, vagy egymás mellé kötve. A tömeg magával sodort, nem sok esélyem volt az állatokat közelről megtekinteni.
Ekkor a tekintetem váratlanul a piactér szélén lehorgasztott fejjel álldogáló pej ló tekintetével találkozott.
Átvágtam magam az embergyűrűn, hogy közelebbről szemügyre vehessem a lovat.
Tíz nemes származású, lipicai lovat tartok, a lovak iránti szeretetem határozza meg az egész életemet.
A pejhez érve döbbenten láttam, hogy kivénhedt, öreg kanca áll előttem, amelyet az emberek még arra se méltatnak, hogy érdeklődjenek felőle. A lóból szinte áradt a szomorúság. Komoran meredt maga elé, szőre kopott, fénytelen volt, satnya izmai erőtlenségről árulkodtak, háta kiült, horpadt, lerítt róla, hogy egész életét kemény szolgálatban töltötte. Kantárját egy alacsony, sovány, kalapos ember szorongatta.
- Nem adom drágán Szelént -szólított meg - Már nincs rá szükségem, régen le kellett volna adnom a vágóhídra, de megszántam, ezért kihoztam a vásárra, gondoltam, talán elkel, s így elkerülheti a kegyetlen halált.
A ló eközben homályos szemmel, de értelmes tekintettel nézett rám. Megsajnáltam, miközben tudtam, hogy nekem nincs szükségem egy vén, öreg gebére. A szívem viszont arra figyelmeztetett, hogy ha mos továbbállok, a lónak az utolsó esélye is köddé válik. Hirtelen látni véltem, ahogyan a bekötött szemű ló fejére lesújt egy hatalmas erejű csapás, és a leterített állat kileheli a páráját.
- Megveszem! -jelentettem ki olyan hévvel, hogy maga is elcsodálkoztam. Tudtam, nem sok hasznát veszem az öreg kancának, de rajtam ne múljon az a kis idő, ami még hátra van az életéből.
Miután elengedtem a legelőn, a ló olyan könnyeden ügetett a magasra nyújtózkodó pipacsok között, mintha szárnyra akarna kelni. Vulkánként tört ki belőle a túláradó boldogság, ügetését hosszú galoppozás követte. Nem egy öreg kancát láttam száguldozni a hatalmas mezőn, olyan volt, mintha egy kiscsikó vágtatna lelkesen, szabadon cikázva ide-oda.
Szelént a legelő és a birtokot körülölelő pázsit egyaránt vonzotta. Bármilyen korán is keltem, Szelént mindig a legelőn találtam. Hetekig tartott, mire kinyomoztam, hogyan kerül a bezárt karámból a kék ég alá.
Egyik hajnalon épp szénát akartam cserélni a lovak alatt, amikor megláttam hogy Szelén puha, rózsaszín orrával addig bökdösi a karám reteszét, amíg odébb nem tolja. Döbbenten álltam, miközben Szelén meglökte az ajtót, és kisétált az istállóból. Teljesen önállósította magát.
Míg a többi lovat mindennel el kellett látni, a vén pej teljes természetességgel mindenből kiszolgálta magát. Minden nap kiment a legelőre, tett néhány kört, majd visszasétált az istállóba, ott ivott, aztán körbejárta a házat, s időnként némi alma reményében bepillantott a konyhaablakon. Mikor számára idegen autó, vagy ember közelítette meg a birtokot, fejét magasra emelte, és prüszkölve megrázta, így mutatva ki nemtetszését.
Június tizennegyedikén -Szelénre bízva a birtokot- elmentem a birkavásárra. Későre járt már, amikor hazafelé menet, a fekete pusztaságban egy apró, égő fénypontra lettem figyelmes. Amikor a birtok felé közeledtem, a sötétből hirtelen hatalmas fénycsóva emelkedett az ég felé. Őrült sebességre kapcsolva száguldottam, az úton kocsik sorakoztak egészen házamig. Amint odaértem és kipattantam a kocsiból, megcsapott az égett fa szaga. Sűrű füstfátyol lengte be az istállót, amit a forró lángok már felemésztettek.
- Ó, nem! -kiáltottam fel -, a lovaim, azok a csodálatos lovaim, mind odavesztek!? -Térdre zuhantam, arcomat a kezembe temetve zokogtam tehetetlenségemben. Miután a tűzoltók eloltották a tüzet, elmentek, és lassan-lassan a szomszédaim is szétszéledtek. Egyedül maradtam a fájdalmammal. Elpusztultak a lovaim! A vemhes kancák és a meg nem született csikók! Nem tapossák lábaikkal többé a legelőt. Minden odaveszett, mindet felemésztett a tűz. Nem maradt semmim, csak a mérhetetlen fájdalom. Kínlódva felálltam, úgy éreztem, nem tudom tovább nézni a porig égett istállót, amelyben a hamu alatt fekszenek a lovaim.
Mielőtt bementem, még egy utolsó pillantást vetettem lovaim sírhantjára, és ekkor a sötétből lassan kivált egy alak. Szelén volt, az öreg gebe. Odaszaladtam hozzá, megsimogattam hatalmas fejét.
- Te egy igazi túlélő vagy, veled a forró lángnyelvek sem bánnak el -súgtam a fülébe, majd Szelént a küszöb előtt hagyva, a szobámban az ágyra rogytam.
Korán reggel ébredtem, szerettem volna álomnak hinni a tegnap történteket, de a valóság egy másodpercre sem engedte, hogy meg nem történtnek higgyem az egészet. A horizonton felbukkanó nap vörös ködöt vont az ég aljára, a gyenge sugarak megvilágították a hajnali dértől nedves füvet.
- A képzelet játszik velem? -kérdeztem hangosan, mikor megpillantottam az északi legelőn a harmatos füvet legelő lipicai lovakat. Szívem a torkomban dobogott, kezem-lábam remegett, miközben a lovaim felé futottam. Minden lovam hiánytalanul, épségben megvolt! Azt sem tudtam, melyiket öleljem előbb. Aztán megpillantottam Szelént, aki vágtatva rohant felém, lábai hangosan dobogtak a talajon. Sörényébe kapott a szél, testét lepelként fedte a korom. Ekkor döbbentem rá, hogy Szelén nyitotta ki az istállóban a félelemtől megbokrosodott lovaknak a reteszt.
Megbabonázva néztem a vágtató lovat. Már tudtam, azzal, hogy Szelént megvettem, a világ legjobb üzletét kötöttem meg.
Carol és Christina Bigley
A szamár története
Egy nap a paraszt szamara beleesett a kútba. Az állat órákon át szánalmasan bőgött, miközben a paraszt megpróbált rájönni mit is tehetne.
Végül úgy döntött, hogy az állat már öreg és a kutat úgyis ideje már betemetni; nem éri meg kihúzni az öreg szamarat. Áthívta a szomszédait, hogy segítsenek. Mindegyik lapátot fogott és elkezdtek földet lapátolni a kútba.
A szamár megértette mi történik és először rémisztően üvöltött.
Aztán, mindenki csodálatára, megnyugodott. Pár lapáttal később a paraszt lenézett a kútba. Meglepetten látta, hogy minden lapátnyi föld után a szamár valami csodálatosat csinál. Lerázza magáról a földet és egy lépéssel feljebb mászik. Ahogy a paraszt és szomszédai tovább lapátolták a földet a szamárra, lerázta magáról és egyre feljebb mászott. Hamarosan mindenki ámult, ahogy a szamár átlépett a kút peremén és boldogan elsétált!
Az élet minden fajta szemetet és földet fog rád lapátolni. A kútból kimászás trükkje, hogy lerázd magadról és tegyél egy lépést. Minden probléma csak egy lehetőség a továbblépésre. Bármilyen problémából van kiút, ha nem adod fel, nem állsz meg! Rázd meg magad és lépj egyet feljebb.
Egy vak ember ült egy épület előtt a lépcsőn, lábánál kalap, táblával, a következő szöveggel:
“Vak vagyok. Kérem, segítsenek!”
Arra ment egy újságíró, és látta, hogy a kalapban alig van pénz, csak pár fillér. Lehajolt, dobott a kalapba pár koronát, s anélkül, hogy megkérdezte volna, elvette a táblát, és a másik oldalára írt egy mondatot. Délután visszatért a vak emberhez, és látta, a kalapban sok pénz van. A vak felismerte a lépteit, s megkérdezte tőle, hogy ő írt-e a táblára, s ha ő volt, akkor mit. Az újságíró így válaszolt:
“Semmi olyat, ami nem lenne igaz. Csak soraidnak kicsit más formát adtam.”
Mosollyal az arcán távozott. A vak soha nam tudta meg, hogy a táblán ez állt:
“Tavasz van, és én nem láthatom.”
Változtass a stratégiádon, ha valami nem sikerül, és meglátod, minden jobbra fordul!
Mert kutya nélkül lehet élni,de minek?
Nademost, akkor, miért is? Hát nem kitettem a belemet is érted? Őriztem álmodat, elvoltam napokig is, étlen-szomjan, mert elfeledkeztél rólam – bezzeg, az a sörösüveg, az mindig ott volt a kezed ügyében – ugattam postást, idegen lébecolót, még a szomszéd kutyájára is acsarogtam, és ez a köszönet?
Elviseltem a nyakörvet, na persze, kell az, hiszen megyünk szurira, mégsem lehet akárhogy! Az autódat se nyálaztam össze, pedig, komolyan mondom, kedvem lett volna hozzá, tudod, micsoda szenvedés óra hosszat ott sülni meg, abban a bádogdobozban, mert neked éppen felállt a farkad arra a kis vörösre? Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre! Mit gondolsz, amikor hazajössz, miért a sliccedet szimatolom meg elsőször?
Naná, hogy tudni akarom, van-e más is az életedben!
Na jó, néha lepisiltem a kerekedet, de sohasem ugyanazt, mindig igyekeztem váltogatni őket, miért, te nem ezt csinálod a téli-nyári gumikkal?
Most meg azt mondod, eleged van belőlem!
Hát azt hiszed, mész valamire nélkülem? Nagyon tévedsz! Ha nem vagy itthon, ki az, aki megvédi a házadat? Engem nem lehet ám lekenyerezni, holmi fülvakargatással elintézni, nem bizony, ami a tiéd, az az enyém is, és azt nem adom!
Olyan sokat kérek én?
Néha egy kis bögyörgetés, nem mondom, jól esik, egy kis has vakargatás, na, az maga a kéj csimborasszója, de ennyi, hát ez olyan túl sok lenne?
Mostanában már teliholdkor sem vonyítok, mert tudom, hogy nem bírod. A szomszéd csirkéit se hajkurászom, részint, mert mondtad, hogy nem szabad, részint, mert már úgysem érném utol őket, tudod, már nem vagyok a régi.
Szóval, most akkor mi van?
Be akarsz adni egy olyan izébe, menhelyre, vagy mi a fenének hívják?
Hát, élet az?
Te mit szólnál hozzá, ha bedugnának egy 2x2 méteres cellába, ahol csak egy irányba nyílna az ablak, és még az se a rózsakertre? Na?
Figyelj! Még eléggé komolyan vesznek – legalábbis a kerítésen kívülről.
Elleszek én, itt, a ház tövében, jó melegen süt már a napocska is, nem is eszem már annyit, mint régen – ó, boldog ifjúság, amikor két jérce meg se kottyant – elvagyok itt egy kevés száraz táppal, csak azt a ketrecet ne, kérlek, az rosszabb mindennél!
Azután, ha eljön az időm, majd szépen, csöndben elalszom. Hidd el, észre sem fogod venni. Majd félre húzódom. Majd ásol nekem egy csinos kis gödröt, ott, a kert végében, tudod, a többiek mellett, nekem jó lesz.
Csak kérlek, azt a ketrecet, azt ne!
Történet egy lányról ..
"Volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt,
ezért utálta az egész világot és mindenkit benne, kivéve
a barátját.Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta
Míg egy nap végre találtak donort aki felajánlotta a szemeit.
A lány nagyon örült neki, barátja megkérdezte tőle, ha látni fog,
hozzá megy-e feleségül.A lány igent mondott.Az operáció sikerült,
mikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta, de ő is
vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most már akkor hozzá megy-e? A
lány elutasította.Pár napon belül a lány kapott egy levelet
amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot,
és a levél végén állt egy mondat: Vigyázz kérlek a szemeimre!...."
Történet egy kutyáról:
"Kedves Anyu és Apu!
6 hetesen magatokhoz vettetek,sokat játszottam a gyerekekkel,és nagyon
boldog voltam Veletek. Ahogy tovább nőttem,egyre nőtt a mozgás
igényem és vele együtt az étvágyam is.A gyerekek nem akartak velem játszani,ha odamentem egy simiért,sokszor még belém is rúgtak.Aztán egy napbeültettetek a kocsiba. Én olyan boldog voltam, végre hónapok ótaelőször látok mást is a kennelen kívül. Az autópálya szélén álltunk meg.Eldobtátok a labdámat. Futottam utána, de mire visszaértem, Ti mársehol sem voltatok. Kétségbeesetten rohangáltam a kocsik között,
labdával a számban. Az autósok dudáltak, de volt olyan is, aki még rá is
gyorsított. Ki akartam futni az út szélére, mert nagyon féltem.
Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon, és többet nem tudtam
felállni. Nagyon nehezen kikúsztam az út mellé. Próbáltam utánatok
menni, de nem sikerült. Körülöttem minden véres volt. Fáztam, sötét volt
és féltem. A labdámat még mindig fogtam, biztos voltam benne, hogy
visszajöttök értem. Hiába nyüszítettem, ugattam, senki nem állt meg
segíteni. Többórás fekvés után megállt mellettem valaki, nem törődve a
vérrel és a sárral, betett az autóba. Egy fehér köpenyes férfi szaladt a
kocsihoz, amikor megálltunk. Már csak a fejét csóválta. Új gazdám, aki
15 perce ismert, nagyon sírt és megölelt. Csak akkor engedtem el a
labdámat, hogy megnyaljam a kezét, hogy azt tudjam neki mondani:
"Köszönöm". Aztán elaludtam, az utolsó dolog, amit hallottam, gazdám
kétségbeesett zokogása volt. Már nem félek, nem fázom és nem fáj semmim
sem.
Meghaltam. Talán ha nem rágom szét a cipőket és nem eszem annyit, még mindig élhetnék...
Küldjétek tovább, tegyünk érte, hogy minél kevesebb állatnak kelljen szenvednie az emberek kegyetlensége miatt!"
Sándor
Sándor olyan srác volt, aki tényleg meg tudott őrjíteni.
Mindig jókedvű volt és mindig tudott valami pozitívat mondani.
Ha valaki megkérdezte, hogy, hogy van, azt válaszolta:
"Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem." Született optimista volt.
Ha valamelyik ismerősének rossz napja volt, Sándor azt mondta neki, hogy
a helyzet pozitív oldalát kell néznie.
Annyira kíváncsivá tett a természete, hogy egy nap odamentem hozzá és
azt mondtam:
Ezt egyszerűen nem értem. Nem gondolkozhatsz mindig pozitívan.
Hogy csinálod ezt?"
Sándor azt válaszolta: "Ha reggel felkelek, azt mondom magamnak:
Két lehetőséged van.
Választhatsz, hogy jó- vagy rosszkedvű akarsz-e lenni.
Minden alkalommal,ha történik valami, magam választhatok, hogy
elszenvedője legyek a helyzetnek, vagy tanuljak belőle.
Minden alkalommal, ha odajön valaki hozzám, hogy panaszkodjon,
elfogadhatom a panaszkodását vagy felhívhatom a figyelmét az élet
szépségeire. Én a pozitív oldalt választottam."
"Jó, rendben, de ez nem olyan egyszerű." szóltam közbe.
"De, egyszerű." - mondta Sándor, "az élet csupa választási lehetőségből
áll.
Te döntöd el, hogyan reagálsz a különböző helyzetekben. Választhatsz,
hogy az emberek hogyan befolyásolják a hangulatod. A mottóm: te döntöd el,
hogy hogyan éled az életed."
Elgondolkoztam Sándor szavain. Rövid idővel később elhagytam a Vagon
gyárat, hogy önálló legyek.
Szem elől tévesztettük egymást, de gyakran gondoltam rá, ha úgy
döntöttem, hogy élek.
Néhány évvel később megtudtam, hogy Sándor súlyos balesetet szenvedett.
Leesett egy kb. 18 méter magas toronyról. 18 órás műtét és sok hetes
intenzív ápolás után Sándort elbocsátották a kórházból fémtámaszokkal a
hátában.
Mikor meglátogattam, megkérdeztem, hogy érzi magát.
Azt válaszolta: "Ha jobban lennék, kettő lenne belőlem.
Szeretnéd látni a sebemet?"
Lemondtam róla, de megkérdeztem, hogy mi játszódott le benne a baleset
pillanatában.
"Nos, az első, ami átsuhant az agyamon az volt, hogy a lányom - aki pár
hét múlva jön világra - jól van-e? Mikor pedig a földön feküdtem,
emlékeztem, hogy két lehetőségem van: választhattam, hogy élek vagy
meghalok."
"Féltél? Elvesztetted az emlékezeted?" akartam tudni.
Sándor folytatta:
"Az ápolók valóban jó munkát végeztek. Végig azt mondogatták, hogy jól
vagyok.
De mikor begurítottak a sürgősségire, láttam az orvosok és nővérek
arckifejezését,
ami azt jelentette: 'Halott ember.'
És tudtam, hogy át kell vennem az irányítást."
Mit csináltál?" - kérdeztem tőle.
Nos, mikor egy felvételis nővérke hangosan megkérdezte, hogy allergiás
vagyok-e valamire, igennel válaszoltam.
Az orvosok és nővérek csöndben várták a válaszom.
Mély levegőt véve visszaordítottam: 'A gravitációra!'
Mialatt az egész csapat nevetett, elmagyaráztam nekik: az életet
választottam.
Tehát úgy operáltak meg, mint ha élő lennék és nem halott."
Sándor a tehetséges orvosoknak köszönhetően maradt életben, de csodálni
való hozzáállásával is.
Tőle tanultam meg, hogy mindennap lehetőségünk van választani, teljes
életet élni. Hozzáállás kérdése minden.
Ezért ne aggódj amiatt, mi lesz holnap.
Mindennap van elég, ami miatt aggódhatsz. És a ma az a holnap, ami miatt
tegnap aggódtál."
Minden napunk ajándék
Az Ember elment a Bölcshöz:
- Álmot láttam, de sehogy sem tudok rájönni, mi az értelme. Kérlek, segíts rajtam!
- Hallgatlak - bólintott a Bölcs.
- Az utcán mentem, a mi utcánkban, ahol minden nap járok.
Olyan is volt álmomban, mint egyébként; nem volt semmiféle változás rajta,
csak annyi, hogy nagy szürke göröngyökkel volt tele a járda.
Amikor megrúgtam az egyiket, rájöttem, hogy ezek nem göröngyök, hanem kövek.
Egyet zsebre vágtam, hogy megmutassam a Barátomnak, akihez indultam.
Amikor elővettem, kettévált a kezemben. Belül szikrázó, tiszta ragyogású volt.
Azonnal tudtam (bár nem értek hozzá), hogy ez GYÉMÁNT!
Rohantunk az ékszerészhez, de közben telepakoltuk a zsebeinket a csúnya, szürke kövekkel, hátha...
Az ékszerész vágta, csiszolta a kettévált követ, végül fel is mutatta, hadd lássuk mi is, hogy sziporkázik:
"Még soha nem találkoztam ilyen nagy és tiszta gyémánttal" - lelkesedett.
Kipakoltam a sok egyforma szürke kövemet.
Ő bizalmatlanul nézte a sötétlő halmot, majd legyőzve utálkozását, egyet megfogott és vijjogó gépével kettévágta.
Smaragd volt. A következő rubin, utána valami csodaszámba menő ritkaság, és aztán így végig.
Felfoghatatlan kincs feküdt előttem, szikrázott, tündökölt ezerféle színben, a belsejükben rejtőző érték.
Én pedig döbbenetemben felébredtem. De nem tudok szabadulni az álomtól.
Mondd, mit jelenthet?
- A szürke kövek a MINDENNAPJAID, Barátom!
Éppen ideje, hogy felfedezd: valóságos kincsesbánya a mindennapok sokasága.
Dolgozni kell rajtuk, az igaz, de ha jól megmunkálod őket, gazdagabb leszel mindenkinél.
Már reggel vedd kezedbe napodat, hogy megláthasd benne a hűség gyémántját, a bizakodás smaragdját,
a szeretet rubinszínű áldozatosságát...
Mától kezdve soha nem beszélhetsz "szürke hétköznapokról", hiszen LÁTTAD, mi rejlik bennük!
(ismeretlen szerző)
Szerettel: mindenkinek.
Igaz mese Luciferről
Egyszer, nagyon-nagyon régen, amikor a Föld éppen csak elkészült, és úgy ragyogott, mint egy újszülött csillag, az Úr végigsétált zöld dombjain és völgyein, és szeretettel nézett teremtményeire. Elnézte az állatokat és a madarakat, a fákat és a virágokat, a tengereket és a hegyeket, aztán elnézte az embereket - és szerette mindegyiküket, és azok is szerették őt.
De egy rövid idő után elszomorodott az Úr, és az angyalok, akik körülötte voltak, aggodalmasan kérdezték, miért könnyezik. Ő, pedig mondá:
„Elnéztem az embert, és láttam az irántam való szeretetét, de ez a szeretet csak azért van, mert én vagyon az egyedüli, akiről tudomása van. Azért szeret, mert nincsen más, akit szerethessen. Szabad akaratot szándékozom adni neki, hogy szerethessen, amikor akarja, és így tudjam, hogy ha egy ember azt mondja: "Szeretem az Urat", ez azért van, mert úgy döntött, engem szeret. Ahhoz pedig, hogy ez így legyen, kell lennie valakinek, aki ellenkezni fog Velem, és arra kísérti az embert, hogy megtagadjon Engem azért, hogy mindenki a saját szabad akaratából dönthesse el, egyedül hozzám fordul-e. Szóljatok ti, angyalok, melyikőtök tenné meg ezt az irántam való szeretetből, ki hagyná el színemet az idők végezetéig? Ki tagadna meg engem és kísérelné meg az embert velem szembefordítani azért, hogy az a saját szívében dönthesse el, kit akar szolgálni?"
Akkor az angyalok mind elfordították orcáikat és könnyeztek, az Úr pedig közéjük lépett, és mindegyiküket megkérdezte:
„Megtennéd ezt Értem? Ki szállna szembe velem a kedvemért és űzetne ki a mennyek országából? Ki?”
De azok csak könnyeztek és mondták:
„Én nem, óh Uram, én nem. Ne kérd ezt tőlem!” - és elfordultak.
Az Úr pedig leült a legmagasabb hegy csúcsára, és bánat töltötte el a szívét. És akkor odament Hozzá a fény urainak legragyogóbbja, szívének legszeretettebbje, Lucifer, az arkangyal, akinek neve: „Aki a fényt hozza.”
A hatalmas arkangyal letérdelt az Úr elé, kezét az ő kezébe téve könnyezett, és könnyein át felajánlotta az Úrnak önnön kiűzetését a mennyek országából, és az ember megkísértését az idők végezetéig, hogy az megismerhesse a szabad akaratot.
„Hát nincs senki más, aki megtenné ezt Értem?” - kérdezte az Úr. – „Csak te volnál az, szerettem? El kell, hogy veszítselek örök időkre?”
És az angyalok egyike sem válaszolt. Akkor felállt az Úr, és kihirdette ítéletét, hogy Lucifer űzessék ki a mennyek országából, és legyen száműzve örök időkre azért, hogy elcsábítsa az embert Istentől, és így az megismerhesse a szabad akaratot.
Aztán így szólt Luciferhez: „És az ember becsméreljen téged, és vessen árnyat a te ragyogásodra, és ne ismerje fel annak valódiságát. És neked meg kell kísértened minden férfit és nőt, bizony mondom, még azt az Egyet is, akit a nevemben küldök közéjük, meg kell kísértened, és senki, csak a bölcsek legbölcsebbje tudjon erről az áldozatról! De hogy megkönnyítsem szenvedésedet, teljesítem egy kívánságodat. Mi legyen az?”
Akkor Lucifer, a hajnali csillag még egyszer utoljára felnézett az Úr megismerhetetlen arcára, és azt kérte, hogy valahányszor egy ember elfordul tőle, és Istenhez fordul, engedtessék meg neki, hogy egy óra hosszára ott állhasson a mennyek kapuja előtt, és hallgathassa, hogyan énekelnek testvérei az Úr trónja előtt. És megkapta az engedélyt.
Akkor Lucifer búcsút vett testvéreitől. A sötét szemű Uriel, az ezüstszárnyú Gábriel és a gyöngéd Raffael könnyezték és átölelték őt, azután Michael, a harcos angyal feladata feletti kétségbeesésében hangosan felkiáltva megragadta Lucifert, és messzire elhajította őt az Úr színe elől.
És a Föld akkor legmagasabb hegyéről egy álló nap és egy éjjel zuhant ő, útjában fényesen ragyogva, mint egy hullócsillag. És azon ősi nap óta állja az Úrnak adott szavát, és kísérti az embert az Úr ellenében. De valahányszor azok megtagadják őt, egy kurta órára ott ül ő, mint egy fekete szikla a mennyek kapuja előtt, és testvérei odagyűlnek a
kapuhoz és énekelnek neki...
Gyökössy Endre
Egy nagyon kedves Hoxás barátnőm naplójából...
Mese a Szeretetről
Egy asszony kijött a házból, és három, hosszú, fehér szakállú öregembert látott
üldögélni az udvaron. Nem ismerte őket. Így szólt: Nem hinném, hogy ismernélek
benneteket, de éhesnek látszotok. Kérlek, gyertek be és egyetek valamit.
"A ház ura itthon van?", kérdezték.
"Nem", válaszolta az asszony. "Nincs itthon."
"Akkor nem mehetünk be, felelték.
Amikor este a férje hazaért, az asszony elmondta neki mi történt.
"Menj, mondd meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd be őket!"
Az asszony kiment, és újra behívta az öregeket"
"Együtt nem mehetünk be a házba," felelték.
"Miért nem?" kérdezte az asszony.
Az egyik öreg magyarázatba kezdett: "Az ő neve, Jólét," mutatott egyik barátjára,
majd a másikra mutatva azt mondta," Ő a Siker és én vagyok a Szeretet." Majd így
folytatta. Most menj vissza a házba, és beszéld meg a férjeddel, melyikünket
akarjátok behívni."
Az asszony bement a házba, és elmondta a férjének, amit az öreg mondott. A férj
megörült. ,,Ez nagyszerű!!", mondta. ,,Ebben az esetben hívjuk be Jólétet. Hadd
jöjjön be, és töltse meg a házunkat jóléttel!"
A felesége nem értett egyet. "Kedvesem, miért nem hívjuk be inkább a Sikert?"
A menyük eddig csak hallgatta őket, és most előállt saját javaslatával. ,,Nem lenne
jobb a Szeretetet behívni? Az otthonunk megtelne szeretettel!"
"Hallgassunk a menyünkre," mondta a férj a feleségének.
"Menj, és hívd be Szeretetet, hogy legyen a vendégünk!"
Az asszony kiment, és megkérdezte a három öreget, ,,Melyikőtök Szeretet? Kérlek,
gyere be, és legyél a vendégünk."
Szeretet felállt, és elindult a ház felé. A másik kettő szintén felállt, és követték
társukat. Az asszony meglepve kérdezte Jólétet és Sikert, ,,Én csak Szeretetet
hívtam, ti miért jöttök?"
Az öregek egyszerre válaszoltak: "Ha Jólétet vagy Sikert hívtad volna be, a másik
kettőnek kint kellett volna maradnia. De mivel, Szeretetet hívtad, ahova ő megy, oda
mi is vele tartunk."
Ahol Szeretet van, ott megtalálható a Jólét és a Siker is!!!!!!
Két, súlyosan beteg ember feküdt ugyanazon kórteremben. Egyikük minden nap délután felült az
ágyban egy órácskára, hogy ezzel megmozgassa a szervezetét. Az ágya a kórterem egyetlen ablakához közelebbi volt. A másik beteg ember egész nap csak feküdt az ágyában, a plafont bámulva.
Beszélgettek a családról, feleségről, gyerekekről, a katonakorukról, a nyaralásaikról, ahogy az szokásos ilyen helyzetben. Az az ember, aki az ablaknál feküdt, minden délután, amikor felült, azzal töltötte az időt, hogy elkezdte közvetíteni a másiknak, mit lát az ablakon át a kinti világból. A másik ágyon fekvő embert egy idő után szinte csak ezek a színes beszámolók tartották életben, már alig várta őket, ez volt minden változatosság az életében. Az ablak egy kellemes , tavacskával díszített
parkra nézett. Vadkacsák és hattyúk úszkáltak a tavon, és gyerekek játszottak távirányítós
ékhajóikkal rajta. Szerelmespárok üldögéltek a színes virágágyások mellett órákig, egymásba felejtkezve. Miközben az ablak melletti beteg kimerítő részletességgel írta le a kinti világot , a másik, folyton fekvő behunyta a szemét és maga elé képzelte a látványt. Egy meleg délutánon az ablak melletti ember egy, a parkon átvonuló karneváli menetről beszélt. Bár a folyton fekvő ember nem hallotta a zenészeket, maga elé képzelte őket a másik érzékletes leírása alapján.
A napok és hetek teltek.
Egy reggel a betegeket fürdetni készülő nővér az ablak melletti embert élettelenül találta az ágyában, mert az éjjel csendben elaludt örökre. Elszomorodva hívta a személyzetet, hogy kivigyék az elhunytat.
Amint alkalom kínálkozott rá, a korábban a belső ágyon fekvő beteg kérte, hogy a másik ágyban
fekhessen. A nővér szívesen segített, kényelembe helyezve őt azon az ágyon, majd magára hagyta.
Lassan, fájdalmaktól gyötörve az ablak felé fordult az ember, és megdöbbenve látta: az ablak
egy tűzfalra néz. Megkérdezte a nővért, mi történhetett az eltávozott szobatárssal, hogy olyan szépnek festette le az ablakon túli világot.
A nővér elárulta, hogy az az ember vak volt, nemláthatta a falat sem.
Valószínűleg csak bátorítani akarta Önt! -mondta a férfinak.
Tanulság: igazi boldogság boldogabbá tenni másokat, nem törődve saját helyzetünkkel.
Bajainkat megosztva csökkenthetjük őket, de ha derűnket és boldogságunkat osztjuk meg másokkal,
megsokszorozzuk azt.
Ha gazdagnak szeretnéd érezni magad, számold össze azokat a dolgokat az életedben, melyeket nem vehetsz meg semmi pénzért.
Minden nap ajándék az élettől, így becsüld meg a napjaidat, melyek száma - bármilyen sok is
jusson – véges.
Egy álom üzenete
'Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt: Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba.
Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket.
Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg.
Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna.
Atyaként mit szeretnél, ha gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg ?
Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet.
Hagyni kell, hogy szerethessenek.
Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk.
Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak.
Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége.
Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak.
A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni.
El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket.
Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem.
Két ember nézheti ugyanazt a dolgot és mégis két másféle dolgot látnak.
Meg kell tanulni, hogy az, az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret.
Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, ő pedig így válaszolt:
Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy milyen érzéseket ébresztettél bennük!'
A bánat könnyei
'Réges-régen történt: angyalt küldött a földre a Jó Isten, hogy vigye fel az égbe a legszebb könnycseppet. Az angyal bejárta az országot, világot. Végre rátalált egy özvegy édesanyára, aki egyetlen gyermekének koporsója felett hullatta könnyeit. Minden könnycseppje igazgyöngynek látszott, szikrázott rajtuk a napsugár. Az angyal azt gondolta, hogy könnyen teljesítette a feladatot. Túl korán örvendezett. Isten ugyan megdicsérte őt szorgalmáért, de azt mondta, hogy szebb könnycsepp is van a világon.
Az angyal ismét útnak indult. Másodszor egy ártatlan kisfiú könnyét vitte az égi trónus elé, de ezzel sem teljesítette feladatát. Újból a földre röppent. Villámgyorsan gyűjtögette a legkülönbözőbb könnycseppeket: Hálakönnyből, keserű csalódásból kihullajtottat, bánatos édesapáét, szomorú édesanyáét, haldokló emberét... Isten azonban mindezekre azt válaszolta: szebb könnycsepp is van a világon!
Szomorú volt az angyal mert nem tudta teljesíteni Isten kívánságát. Bele is fáradt a sok keresésbe. Betért egy templomba pihenni. Úgy gondolta hiába minden igyekezete, a legszebb könnycseppre soha sem talál rá.
A templom félhomályában egyszer csak egy embert vett észre, aki félrehúzódva keserűen zokogott. Saját bűneit siratta, nem talált vigaszt, mert átérezte szörnyű tettét: az Istent bántotta meg. Ezért folyt a könnye és meleg esőként áztatta a poros követ. Az angyal nyomban mellette termett: szemkápráztatóan ragyogott valamennyi könnycsepp, miközben tarsolyába gyűjtögette őket. Érezte, hogy végül mégis sikerül teljesítenie a rábízott feladatot. Valóban a könnycseppek oly szépek voltak, hogy az angyal nem tudta levenni róluk a tekintetét.
Amikor a könnycseppekkel odaállt a Jó Isten elé, dicséretben részesült. Isten így szólt hozzá:
Látod nincs szebb ragyogás, nincs aranyosabb fénysugár, mint ami a bánat könnyéről verődik vissza. Mert a bánat fakasztotta könnycseppek igaz szeretetről tanúskodnak, és csillogásukkal a bűntől megmenekült szabad ember szépségéről győzik meg a világot. A bűntől felszabadult ember az örökkévalóság fényét sugározza.'
Sziasztok:))
Egy tanulságos történet mindenkinek
Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
Milyenek itt az emberek? tudakolódta.
Hová valósi vagy? kérdezett vissza az öreg bölcs.
Athéni vagyok.
És felétek milyen nép lakik? kérdezett tovább az öreg.
Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. - mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! - válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! - mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg.
Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította.
Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.
Nagypénteki mese
George Thomas plébános volt New England egy kis városkájában. Húsvét reggelén, amikor zsúfolt templomában felment a szószékre prédikálni, egy régi, rozsdás, rozoga madárkalitkát vitt magával, és letette a szószék párkányára. Persze mindenki meglepődve nézte és kíváncsian várta, mi fog történni. A plébános elkezdte a prédikációt:
"Amikor tegnap végigmentem a főutcán, szembejött velem egy gyerek, kezében lóbálta ezt a madárkalitkát, és a kalitka alján három kis vadmadár lapult, reszketve a hidegtől és a félelemtől. Megállítottam a fiút és megkérdeztem: -Na, mit viszel magaddal?
-Csak ezt a három vacak madarat - felelte.
-Aztán mit akarsz csinálni velük? - kérdeztem.
-Hazaviszem őket és szórakozom velük - felelte.
-Feldühítem őket, kihúzom a tollaikat, egymás közötti viadalra uszítom őket. Élvezni fogom.
-De előbb-utóbb beleunsz majd. Utána mit csinálsz velük?
-Ó, van otthon két macskánk - mondta a fiú -, azok szeretik a madárhúst. Megetetem őket velük.
Hallgattam egy kicsit, aztán ismét megszólaltam:
-Fiam, mennyit kérsz a madarakért?
-Nem kellenek magának azok a madarak,atya. Hiszen azok csak vacak szürke mezei madarak. még énekelni sem tudnak. Mégcsak nem is szépek.
--Mennyit akarsz értük? - kérdeztem ismét.
A fiú végignézett rajtam, mintha megbolondultam volna, aztán megmondta az árat: tíz dollár. Kivettem a zsebemből a tíz dollárt, és odaadtam neki. A fiú letette a kalitkát a földre, és egy pillanat alatt eltűnt. Én aztán felemeltem a madárkalitkát, elvittem a közeli parkba, ott letettem, kinyitottam az ajtaját, és szabadon engedtem a madarakat.
Miután Thomas plébános elmondta a kalitka történetét, mindjárt egy másik történetbe kezdett:
"Egy nap a Sátán és Jézus között párbeszéd folyt. A Sátán épp az Édenkertből jött, és így dicsekedett:
-Az egész emberiséget a kezem közé kaparintottam. Csapdát állítottam nekik, olyan csalétekkel, amelynek nem tudnak ellenállni. Mind az enyémek lesznek!
-Mit fogsz csinálni velük? - kérdezte Jézus.
-Szórakozni fogok velük. Megtanítom őket, hogyan házasodjanak és hogyan váljanak el egymástól; feldühítem őket, meg arra is megtanítom, hogyan gyűlöljék és kínozzák egymást; hogyan részegeskedjenek és kábítózzanak> hogyan találjanak fel fegyvereket és bombákat és hogyan öljék egymást. Nagyon fogom élvezni - mondta a Sátán.
-Mit csinálsz majd velük akkor, ha eleged lesz a játékból?
-Megölöm őket! - felelte a Sátán.-Mennyit kérsz értük? - érdeklődött tovább Jézus.
-Nem kellenek neked azok az emberek! Nem jók azok semmire! Megveszed őket, ők pedig csak gyűlölni fognak. Leköpnek, megátkoznak és megölnek. Nem kellenek ők neked!
-Mennyit kérsz? - kérdezte újból Jézus.
A Sátán végignézett Jézuson és megvető gúnnyal mondta: - A véredet, az az összes könnyedet és az egész életedet!
Jézus így szólt: - Megegyeztünk! aztán kifizette az árat...
Ezzel George Thomas fogta a madárkalitkát és lement a szószékről.
(William Wurdsworth)
Egyszer, még kamasz koromban, apámmal cirkuszjegyért álltunk sorba. Végül már csak egyetlen család volt köztünk és a pénztárablak között. Az a família mély benyomást tett rám. Nyolc gyerek szorongott a sorban, egyik sem látszott többnek tizenkét évesnél. Lerítt róluk, hogy nem dúskálnak. A ruhájuk olcsó, de tiszta. Jól nevelten vártak a sorukra, kettesével kézen fogva álltak a szüleik mögött. Izgatottan suttogtak a bohócokról, elefántok és más, aznap este műsorra kerülő látványosságokról. Érezhetően soha nem jártak még cirkuszban. Ez az este fiatal életük fénypontjának ígérkezett.
Az apa meg az anya vezette a kis csapatot, keblük dagadt a büszkeségtől. Az asszony fogta a férje kezét, felnézve rá, mintha azt mondaná: „Te vagy az én ezüstpáncélos lovagom”. A férfi mosolyogva sütkérezett a dicsfényben, a tekintete visszatükrözte felesége néma lelkesedését.
A pénztárosnő megkérdezte, hány jegyet kérnek.
- Nyolc gyerek-, és két felnőttjegyet legyen szíves – vágta ki peckesen az apa -, hogy elvihessem cirkuszba az egész családomat.
A jegyár hallatán az asszony eleresztette férje kezét, lehorgasztotta a fejét, a férfi ajka remegni kezdett.
- Mennyit mondott? – hajolt kissé közelebb.
A pénztárosnő megismételte az összeget.
Nem volt náluk annyi.
Hogyan közölhette volna az apa nyolc csemetéjével, hogy nincs elég pénze a cirkuszra? A körülmények láttán apám a zsebébe nyúlt, előhúzott egy húszdollárost, és leejtette a földre. (Tudni kell, hogy semmiféle értelemben nem számítottunk tehetősnek!) Lehajolt, felvette a bankjegyet és megkocogtatta a férfi vállát.
- Elnézést uram, ez a zsebéből esett ki. A férfi pontosan tudta, mi történt. Eszébe se jutott volna kérni, az önkéntes segítséget mégis elfogadta kétségbeejtően szorult helyzetében. Mélyen apám szemébe nézett, két kezébe fogta apám jobbját, megmarkolta a húszast, s egy könnycsepp gördült le arcán:
- Köszönöm, kedves uram. Ez rengeteget jelent nekünk.
Visszaballagtunk az autónkhoz, és hazahajtottunk. Aznap este számunkra elmaradt a cirkusz, mégsem éreztük úgy, hogy lemeradtunk volna valamiről.
"Egy filozófia professzor az előadását úgy kezdte, hogy fogott egy konzerv-üveget és feltöltötte kb. 5 cm átmérőjű kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg.
Igen - volt a válasz.
Ezután elővett egy dobozt, tele apró kaviccsal, és elkezdte beleszórni a kavicsokat az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres helyeket, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután elővett egy dobozt homokkal és azt kezdte betölteni az üvegbe. Természetesen a homok minden kis rést kitöltött.
És most - mondta a professzor - vegyék észre, hogy ez az önök élete.
A kövek a fontos dolgok - a családod, a partnered, az egészséged, stb. . . - ha minden mást elveszítenél, az életed akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amik még számítanak, mint a munkád, a házad, az autód. A homok, az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltöd be először, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életeddel. Ha minden idődet és energiádat az apróságokra fordítod, nem marad hely azoknak a dolgoknak, amik igazán fontosak számodra. Fordíts figyelmet azokra a dolgokra, amelyek alapvetőek a boldogságod érdekében. Mindig lesz időd dolgozni, takarítani, vendégeket hívni, rendet rakni. Először a kövekre figyelj - azokra, amik igazán számítanak.
. . . A többi csak homok. . . "