Kormi és a fiatalok

Kormi ugyan nem az én cicám és a kicsik sem, de mivel egy légtéren belül lakom velük, így valahol elmondhatom magamról, hogy igen is közöm van hozzájuk. A szomszédomék egy évvel ezelőtt hozták őt ide, mivel imádják az állatokat, mint én is. Velem csak az a probléma, hogy anyagilag sajnos nincs lehetőségem foglalkozni velük, etetni őket, úgy ahogyan ők etetik meg a cicákat. Persze minden másban, ami velük kapcsolatban történik, segítek és tanácsokat adok: például mikor Kormit tavaly elütötte egy őrült száguldozó, aki nem az utat figyelte, hanem csak a kilométer óráját. Én találtam meg az udvarunkon, fájdalomtól és éhségtől kimerülten, vacogva, fáradtan. Megműtötték a lábát, de mivel szilánkosra tört az ízület és még egy éves sem volt, a doki csak annyit mondott: - Sajnos nem valószínű, hogy a lábára fog tudni állni valaha is.

Hát belenyugodva a tényekbe és hátat fordítva a közelmúlt rettenetének, éltük tovább életünket. A cica hálás volt felém, mert megmentettem és segítettem neki. A balesete után én fürdettem meg a mocsoktól és vigasztaltam, amíg a szomszédok kihívták az állatorvost, aki elvitte és megműtötte. Mikor hazajött és ki tudott már mászni, ha kábán is, de hozzám vezetett az első útja, amin először igencsak elcsodálkoztam. Én úgy voltam vele, hogy a gazdik az elsők.

Azóta eltelt egy esztendő és kismama cica lett. Mikor észrevettük a változást, először meglepett bennünket, hogy még így is van benne ennyi kurázsi. Egy hete volt hátra a szülésig, az én véleményem szerint. Mielőtt meg kérdeznétek honnan tudtam mindezt: állattenyésztői sulit végeztem többek közt. Amikor meglettek a picik, boldogok voltunk mindannyian. Mindez sajnos csak két hétig tartott csupán, mert egy cica túl picin, soványan látta meg a napvilágot, így hamarosan elpusztult. Három kiscica viszont megmaradt, igaz egyet külön kellett szopiztatni a mama cicával, mert a kicsi nem fejlődött rendesen. Ma már igazi rosszcsont, mint a testvérei. Manapság már mindennapi szórakozásuk, ha nyitva hagyom a bejárati ajtót, egyszer csak azt vesszük észre, hogy bent ólálkodnak, csörömpölnek, zörögnek, nyávognak. Szeretik nagyon, hogy foglalkozunk velük. Hamarosan viszont gazdi csere történik, így őket, lassan de biztosan el kell búcsúztatni. Remélem és bízom is benne, hogy mind a hárman igazi jó gazdikhoz fognak kerülni ebből a kis családi fészekből, amit mi nyújtottunk nekik.