Könyörgöm, segíts, mert te vagy az életem!

Megosztom... le kellet írnom...

Ismertem, néhány évvel fiatalabb volt nálam, naponta találkoztunk, egy-egy széles mosollyal, sziá-val elmentünk egymás mellett. Én férjhez mentem, Ő megnősült. Sok évig nem is láttuk egymást.

Egy zimankós téli napon unokaöcsi kopogtatott be, kérdezett valamit, már nem tudom mit, marasztaltam, erre ő:

- Nem maradok, a barátom kinn vár az autóban. Mondtam:

- Szólj neki, jöjjön be, főzök teát vagy kávét, régen jártál nálunk!

S láss szemem csodát, az ismeretlen ismerős volt! Igaz, az évek és a sorskeze nyomokat hagyott az arcán, úgy mint az enyémen, de a mosolya maradt a régi. Teáztunk és meséltük az életünket, észre sem vettük az idő múlását és a hópelyheket, melyek akkor már javában hullhattak, mert mikor kiléptünk, fehér volt minden, mintha el akarta volna takarni a múlt bánatát.

Ettől a naptól kezdve nem kellet teára invitálnom, ha erre járt, bejött. Szívesen láttam, mert a lelki társamat találtam meg benne. Fenntartás nélkül ruháztam rá minden titkomat és talán Ő is énrám. Jó volt kiönteni a lelkünket, az alkohol miatt tönkrement házasságomról, a felesége haláláról, s mennyire vágyott egy utódra, de nem adatott meg neki.

Talán Tavasz nem is volt, egyik napról a másikra kizöldellt a világ, a lelkemmel együtt, valami megmagyarázhatatlan biztonságot éreztem mellette. Azt hiszem Ámorkám kezdte mérgezni a nyílvesszőjét, csitítgattam, magam sem tudom miért?

A nyaralást már nem mondhattam le, mert befizettem, nem volt mit tenni, becsomagoltam, nem szóltam senkinek és sokadmagammal nekivágtam a tenger meghódításának. Jó volt a társaság hotel, part, napozás, pancsolás, de hiányzott valaki, valaki, aki nem is tudta hol vagyok.

Alkonyat volt, úsztam a part felé, még két nap és búcsúzni kell a kagylóktól, a színes kavicsoktól, a fodros hullámoktól, mikor mögöttem megszólalt egy ismerős hang. Ha futni lehetne ott, ahol csak úszni lehet, a karjaiba rohantam volna!

Egy öleléstől felforrt a víz körülöttem. Kiültünk a partra, beszélgettünk. A strand lassan kiürült, a Nap is már a hullámtakarója alá bújt, a cifra kavicsokkal játszottak a pajkos hullámok és csak halk koccanásuk zavarta a forró éjszaka közeledtét. Azt hiszem, mindketten egyre gondoltunk, de valakinek megkellet volna elsőnek szólalnia... kimondani... és Ő félve, de megkérdezte_ - AKAROD? Igen is akartam, de csak szégyenlősen, mint egy szerelmes tini, bólintottam. Elkísért a hotel bejáratáig, adott egy puszit, mondta:

- Egy óra múlva itt várlak.

Lázasan készülődtem a randira, gondolataim, érzelmeim összekuszálódtak. Már rég nem volt senkim... most mi lesz?

És lett! Még sokáig ültünk, összeölelkezve a hegyoldalban. A Telehold büszkén ballagott évezredes útján és sugara táncot járt a sötétkék hullámokon, lent a városban zene és ének szólt, talán valakik épp olyan boldogok voltak, mint mi.

Az Ő kocsijával jöttünk haza és ettől a naptól kezdve elválaszthatatlanok voltunk. Nem költöztünk össze, de az éjszakákat együtt töltöttük. Tudtam, mennyire szereti a gyerekeket, szeretne sajátot, egyszer mondtam is:

- Az egyetlen vágyam, hogy megajándékozzalak egy babával, még akkor is, ha belehalok!

A válasz egy csók volt és egy mondat:

- Ezen az áron nem kell!

Ősz sem volt az igazi, egyből Tél lett és én terhes. Titkoltam, mert KARÁCSONYI AJÁNDÉKNAK szántam NEKI, AZ IMÁDOTT EMBERNEK, SZERELMEMNEK! Boldog voltam, igaz féltem attól, ki mit fog szólni, elítélnek majd, ennyi év után szülni... de elhessegettem a gondolatokat és tettem a dolgomat. Beszéltem a kis AJÁNDÉKHOZ, aki növekedett a szívem alatt, meséltem neki Apáról,az Ő szemeit, jó szívét, kedvességét örökli maj, aki biztosan a világ legboldogabb embere lesz...

Egyszerre valami gyanús lett, mert nem telefonált olyan sűrűn, üzenetet sem küldött óránként. Gondoltam, jó, dolgozik, nem ér rá...

Karácsony előtt takarítottam nála, hazaugrott a munkahelyéről vacsorázni. Kérdeztem:

- Mi lenne ha összeköltöznénk?

A válasz: - Nagy BUMM LENNE, de én ebbe nem éltem úgy bele magam, mint Te, dobd be a kulcsot, ha elmész, sokáig maradok, ne várj!

És elment.

Sírva fejeztem be a rakodást, panaszkodtam az "AJÁNDÉKNAK", Apának rossz napja lehet, fáradt... és reszkető kézzel bedobtam a kulcsot, amit egyszer nekem adott.

Két nap volt még a SZENT ÜNNEPIG, számtalanszor hívtam telefonon, nem jelentkezett, éjjel sem. Ideges voltam, rosszat sejtettem, féltettem. Majd csak másnap délelőtt szólt, hogy jön, barátokkal töltötte az az éjszakát, ittak, beteg.

Halál sápadtan állított be, semmi puszi, leültetett és jött a gyilkos kérés: ENGEDJ EL, RENDEZNI AKAROM AZ ÉLETEMET, TUDOM, HOGY FÁJ, AZÉRT ITTAM AZ ESTE, MERT NEM TUDTAM, HOGYAN MONDJAM EL, VAN VALAKIM ÉS NEM AKAROK HAZUGSÁGBAN ÉLNI, MARADJUNK BARÁTOK!

Szólni, nyelni nem tudtam, egy világ dőlt össze bennem! Sírni sem tudtam a fájdalomtól. Nehezen, de kinyögtem:

- Elengedlek, mert szeretlek, légy boldog!

Ez volt életem legnagyobb hazugsága, mert még ma sem tudtam elengedni, őrülten szeretem, aggódok érte, érzem ha bajban van. Hazavitt egy senkit, aki eddig mindenkié volt. A kis piros táskáján kívül semmije sincs! Kire cserélt le?!

Hiába volt fehér a világ, térdig érő hóval. Életem legfeketébb Karácsonya köszöntött rám. Elkezdem inni, cigizni két dobozzal naponta, idegcsillapítót is szedtem, nem tudtam uralkodni az érzéseimen, tetteimen. Nem gondolva az AJÁNDÉKRA, ez NEKI mind méreg... MEGÖLHETEM... s talán... elmondani APÁNAK, hogy AZ ÁLMA LÉTEZIK, ÉL... nem máshol rendezi az életét és a miénket teszi pokollá...

Egyik reggel kínzó görcsökkel ébredtem, véreztem. Gondoltam, elmegy Ő is, itt hagy, mert nem vigyáztam RÁ! Orvosom javasolta, maradjak a kórházban, kaptam gyógyszereket, de hazajöttem. Rossz döntés volt, mert néhány nap múlva NEM VOLT MÁR SEGÍTSÉG!

Pokoli érzés kórházi ágyon, kómásan ébredni. Azt sem tudni mi történt, nincs melletted senki, de lassan összeáll a kép... S jön a nővér, letörli a homlokomról az izzadtságot, arcomról könnyeket és csak ennyit mond: - Kislány lett volna...

Maradt a testi, lelki fájdalom. A testi, mert valami elromlott ott bent a nagy űrben, amit az AJÁNDÉK hagyott maga után... A lelkiismeret meg nem hagy nyugton, mindig ezt súgja: TE ÖLTED MEG! Igen én! Ha elmondom időben... ha ANYAKÉNT, NŐKÉNT VISELKEDEM... NEM VESZÍTEM EL!

Lassan itt a sokadik Karácsony és én még mindig ugyanúgy szeretem, várom, mint ott az elején. Reménykedem, visszajön, megvigasztal, kezét nyújtja és segít, meggyógyulni, kimászni a gödörből, tudja mi van velem, elmondtam, könyörögtem segítsen! Hiába minden megalázkodás, ha hívom, még gonoszabbul belém mar a véleményével, meggondolatlan szavaival. Úgy érzem valahol Ő is felelős az AJÁNDÉK haláláért... és remélem egyszer felelősnek fogja majd érezni magát a sok fájdalomért, amit nekem okozott...

Az Ő nevével alszom el, sokszor álmodok róla... nappal is... egy nap majd belép... úgy mint akkor... nem kell bocsánatot kérnie, mert nekem az ÉLETET hozza vissza...

Tudom mi lenne a helyes, de a lelkem, az életem még ma is romokban hever. Magányosak az éjszakáim, egyetlen vigaszom az alkohol...

Az vesse rám az első követ, aki nem álmodott egy boldog jövőről, bízott a kimondott SZERETLEK-ben, és gondatlanságból hibát követett el!

ÍGÉREM! Igyekszem meggyógyulni leszokni káros szenvedélyeimről.