Kislányomból angyalka lett, majd váratlanul jött a fiacskám

2009 szeptemberében megtudtam, hogy terhes vagyok, nem számítottunk rá, de elvetetni nem akartam, nagyon megszerettük, megtudtuk, hogy kislány lesz (minden vágyam ez volt). Aztán egy nap felébredtem mentem pisilni, és láttam, hogy vérzek, hívtam a dokimat, aki azt mondta menjek be. Felhívtam a páromat, hogy jöjjön haza és vigyen be a kórházba, 10 perc múlva kétperces fájásaim lettek, majd hívtuk a mentőket, mire kiértek (pár perc volt csak) tolófájásaim lettek.

Vittek a kórházba, és mondták, hogy 22. héten semmi esély nincs rá, hogy életben maradjon a lányom. Így is lett, megszültem, az akkor már halott lányomat, ezt nem kívánom senkinek, gyönyörű picike baba volt, hihetetlenül hasonlított rám. Egy világ dőlt bennem össze, elvesztettem azt, aki nekem a legfontosabb. Következő 2 napomat abortuszosokkal egy szobában töltöttem. Azt mondtam, hogy soha az életben nem szeretnék gyereket, nekem már van egy kis angyalkám, én még egyszer ekkora fájdalmat nem tudnék elviselni.

Védekezés mellett rá 3-4 hónapra kiderült, hogy teherbe estem, elgondolkodtam az abortuszon, mindenki ezt tanácsolta, hogy korai, úgyis baj lesz, ha megszületik, úgysem lesz egészséges, úgyis koraszülött lesz, stb. De úgy döntöttem megtartom, kezdetektől imádtam, minden nap féltem, hogy vérzek, hogy baj van, hogy nincs szívhang...

2011.01.10-én, este 6 órakor elfolyt a magzatvizem, rögtön mentünk be a kórházba, mondták, hogy feküdjek le, majd reggelre jönnek a fájások, addig pihenjem ki magam, mert az elkövetkezendő hónapokban nem fogom. Így is tettem, aludtam egy nagyot, felém se néztek egész éjszaka, csak a baba szívét figyelték, egyszer jött be egy nővérke, mert kifogott a papír a gépből, nagyon megijedt, ahogy elkezdett sípolni, azt hittem, a picivel van baj. Nővérke látta rajtam a rémületet, erre a reakciója annyi volt, hogy:"szülés közben hogy be lesz sz..va, ha most a sípolástól majd bepisilt". Hát köszöntem szépen, ki ne ijedt volna meg, aki nem tudja mi az, ilyenkor az ember a legrosszabbra gondol.

Reggel kaptam oxitocint, mert nem jöttek maguktól a fájások, lement egy üveg, két üveg... Sétáltam, vártam, ültem, feküdtem...Borzalmasan lassan telt az idő, reggeli rutin vérvétel után úgy 1-1,5 órával berontott a szobámba vagy öt doki, hogy mit ettem ma, de ezt olyan letámadó hangsúlyban, hogy se köpni se nyelni nem tudtam, mondtam, hogy semmit, pár korty vizet ittam csak. Erre letámadtak, hogy 10,3 éhgyomorra a vércukrom, mért nem diétáztam (talán mert nem mondta senki). Déltől már ötpercenként járkáltak be a dokik, hogy nincs-e fájásom, és szerették volna megmagyarázni, hogy a gép mutatja, úgyhogy én érzem... Hát semmit nem éreztem, 2-kor úgy döntöttek, hogy megcsászároznak, mert esik a gyerek szívhangja, oxigént is kaptam már ekkor. De nem találtak altatóorvost, én pedig ott ültem bepánikolva, remegtem az idegességtől, nem értettem mért, én végig természetes szülésre készültem, rettegtem a császártól.

2011.01.11-én, 15 óra 5 perckor megszületett az én egyetlen fiacskám, Levente. Mérhetetlenül boldog voltam, gyönyörű baba, pont a kiírt napon született, 3100 grammal, és 55 cm-rel.

Az első két nap felhőtlenül telt, a pici végig velem volt, aztán kezdtem ráébredni, hogy nincs tejem, és a baba éhes. Ezt jeleztem a csecsemős nővérek felé is, erre közölték, hogy a császármetszés miatt, később indul meg a tej, és kérésem ellenére nem adtak neki tápszert, mert ez egy bababarát kórház. 3. napon betoltam őt a nővérekhez míg elmentem zuhanyozni, mikor mentem érte, nem engedték, hogy elvigyem, mert picit be van sárgulva, és csodák csodája észrevették, hogy több mint 10 %-kal visszaesett a babám súlya.

Ismét kértem, hogy adjanak neki enni, a válasz: na jó, kap egy kicsi cukros vizet. Sírva mentem vissza a szobámba egyedül, majd 15 perc elteltével megjelent egy csecsemős nővér hogy menjek be, mert hív a doktornő, kérdeztem tőle, hogy baj van a picivel? A válasz csak annyi volt, jöjjön velem. Ekkor tudtam, hogy valami nincs rendben, nagyon megijedtem. Hát beértem a doktornőhöz, aki közölte, hogy a pici nagyon ki van száradva, úgyhogy átviszik a csecsemőosztályra, reméli itt meg tudják oldani és nem kell elvinni másik kórházba. Mert már jeleztem aznap délelőtt, hogy a pici alszik, és nem bírom felkelteni etetni, erre a válasz mi volt? „Biztosan fáradt.”

Hát átmentem a csecsemőosztályra, alá kellett írnom, hogy infúziót kap a baba (tápszert nem!). Ültem a folyosón és bőgtem, hallottam, hogy sír a pici szívem, mit ne mondjak nagyon rossz volt. Egy óra után kivágtatott a doktornő, hogy annyira kiszáradt a fiam, hogy összeestek a vénái, és nem bírnak neki infúziót adni. Így KÉNYTELENEK NEKI TÁPSZERT ADNI! Eddig eljutottak mire hajlandóak voltak tápszert adni neki, és ha komolyabb baj történik?

Utána még négy napot benn voltunk (én 3 óránként jártam szoptatni, mérték előtte és utána, mondták, hogy 20-30 ml-eket szopizik, nem hittem el, mert tudtam, láttam, hogy nincs tejem. Na gondoltam kipróbálom, hogy nem adok neki enni egyszer, nem szoptatom meg, így mit fognak mondani. Kiszóltam, hogy végeztünk mérjék le, és csodák-csodája, fiam 30 ml-t szopizott, hát itt ez elárul mindent.

Hősiesen jártam szoptatni, utána kapott tápszert. Gondoltam, majdcsak kiengednek, és végre otthon lehetünk. 16-án (vasárnap) délután jött a gyerekorvos, hogy vihetem a fiamat haza, kérjem el a zárójelentésem és mehetünk is. Boldogságom határtalan volt. Örömömben mentem a záró jelentésemért. Mikor a kedves nővérke vigyorgó pofával közölte: "1 órája ment el a doktor, úgyhogy itt ma nem lesz zárójelentés". Ők miattam nem fognak bajba kerülni.

Na akkor azt hittem, ennek soha nem lesz vége, szóltam a csecsemősöknek, hogy nem mehetek ma, csak holnap. Mondták semmi gond, reggelről vihetem haza a picit. Másnap reggel: várakoztunk, várakoztunk, délután fél3-kor engedték ki a fiamat vizit után. VÉGRE.

Fiammal 2740 grammal jöttünk haza. Ma már lassan egy éves, behozta a lemaradást, 13 kg a nagyfiú. Már önállóan megy, mond pár szót. Tüneményes gyerek.

Nagyon boldogok vagyunk, de azt az egy hetet sohasem felejtem el, életem legrosszabb napjai voltak, sírtam egész nap, nem tudtam mit hoz a holnap, és mindezt a bababarát jelzőért.