Kihívások

Előzmények: Harminc éves koromban radikális változásokkal kellett szembenéznem az életemben. Ennek előzménye egy rossz döntés volt, melyet 20 éves koromban hoztam meg. Férjhez mentem. No, nem magával az esküvői szertartással és az elhatározással volt gond, hanem a vőlegény kiválasztásával. Vidéken éltem, egy hivatásos katona lányaként. Élethelyzetem célszerűnek tűnő következményévé vált, hogy én is eme remek foglalkozás képviselőjét választottam hites férjemül. Tíz évig vergődtem hibásan megkötött házasságom foglyaként, és minden napot, hónapot, évet azzal az elképzeléssel kezdtem, hogy majd jobb lesz, a párom megváltozik. Igen, hittem ebben és abban is, hogy az anyakönyvvezető előtt tett ígéret egy életre szól és feltételezi azt a magatartásmintát, hogy ki kell tartanom választottam mellett jóban és rosszban is.

Az 1990-es éveket írtuk. Akkor még csak csírájában lehetett sejteni a változásokat, melyek mai napjainkat meghatározzák. A hétköznapjainkban még mindig beivódtak a rendszerváltás előtti időszak normái. Hivatásos katonafeleségnek lenni abban az időszakban? Egyenlő volt az önfeladással. Akkor ezt még nem érzékeltem, mert biztonságos nylon zacskóként ölelt körül az akkori hamis világ. Férjem rejtett alkoholistaként tengette napjait abban az őrült érzelmi örvényben, hogy kilátástalan, amit munka címén nap mint végez. Tíz év szolgálat után kilépett a hadsereg kötelékéből, de akkor sem lelte a helyét. Eleinte biztonsági őrként dolgozott, majd kitanulta a pék szakmát. Hogy jobban boldoguljunk, hozzájárultam, hogy mindent feladva leköltözzünk az Alföldre, a szülőfalujába. Négyszáz kilométerre kerültem gyermek- és ifjúkorom színterétől, hátrahagyva szüleimet, barátaimat, tíz éve bedolgozott tanítói állásomat. És a gondok akkor kezdődtek.

Költözködés: Nehezen, de sikerült túladni kisvárosi lakásunkon. Dobozolás, majd rakodás egy kamionra... Elindultunk egy új és szebb élet hamisan kecsegtető reményével a nagy magyar Alföld felé. Az ismerősök és a családom óvtak. "Menjen először a párom, és szerezzen munkát! Bizonyítsa be, hogy megállja a helyét!" Teremtsen egzisztenciát hites asszonyának, és csak utána hurcolja oda!" Mivel már addig is rengeteg probléma merült fel kettőnk együttélésével kapcsolatosan, nem hallgattam a realista és józan szavakra. Esztelenül ültem be személygépkocsinkba és autóztam férjemmel a motyónkat szállító teherautó után. Anyám sírt, de nem hatottak meg a könnyei. Ő már előre látta, amit én még nem. Hittem abban, hogy a környezet- és munkahelyváltozás jót fog tenni a frigyünknek. Naivitás a köbön. Hihetetlenül abnormális olvasni, de elindultunk úgy az ismeretlenbe, hogy még azt sem tudtuk, hová fogjuk kipakolni a bútorainkat. Csak sejtettük, de elintézve nem volt semmi. Ebben a lelkiállapotban találkoztam ismételten a Fekete Démonnal, a szorongásommal. Éreztem, hogy haladok, de a választott út sehová sem vezet. Már közel jártunk a faluhoz, ahol letelepedni óhajtottunk. Ha becsukom a szemem, még most is fut előtte a kietlen alföldi táj, a falvakban a lepusztult, omladozó parasztházak, kerékpározó, minimális egzisztenciával rendelkező emberek látványa. Megpróbáltam azért hinni és bízni az "önként" választott jövendőbeli életvitelem helyességében.

Megérkezésünk délelőttjén vettünk egy 100 m2 alapterületű, úgynevezett quadrátos, vályog-téglából épült vidéki házat kerttel és melléképületekkel. Volt benne ugyan fürdőszoba, de meleg víz nélkül, illetve rozzant cserépkályhák vártak, hogy megoldjuk télen a fűtést. Hát tennivaló az akadt bőven! A legalapvetőbb dolgokat még költözésünk nyarán megjavítottuk az eladott lakásunk és a vásárolt házunk árának a különbözetéből. (Villanybojlert szereltünk fel és borsos árért átrakattuk a lepattant cserépkályhákat. Csak ennyire futotta.) Ennek ellenére a porta ideális helynek látszott a gazdálkodáshoz. Városi lány lévén számítottam férjem vidéki életéből sarjadó tapasztalataira új körülményeink kialakításában, ám hiába. Ahogy a kedves olvasó nem húzott ki egy darab gazt a kertből, úgy azt férjem sem tette. Próbáltam azonosulni a falusi életformával. Csirkét, kacsát neveltem. Megtanultam tüzelőt aprítani, fával és szénnel fűteni. Mind a ketten azonnal el tudtunk helyezkedni, ami felért egy csodával egy kelet-magyarországi megyében. Akkori férjem biztonsági őrként kapott munkát, én pedig egy napközis csoportot vezethettem a falu iskolájában.

Mégis azt kellett, hogy lássam, életem párja nem találja a helyét az általa választott környezetben. Részben munkaidőnk alakulása miatt, részben férjem magánéleti döntése miatt, elkezdtünk egymás mellett élni. Akkor még nem tisztult le bennem, de a mai eszemmel tudom és értem, hogy ott kezdtem el megtanulni a társas magány "örömeit" élvezni. Férjem általában éjszakai műszakban teljesített szolgálatot, ezért egyedül keltem és feküdtem. Mire megérkezett a munkából - reggel hét óra körül - én már befűtöttem, megetettem a baromfit, bevásároltam, reggelit készítettem, Ő pedig délelőttönként pihente az éjszaka fáradalmait. Délután egy órára jártam dolgozni, a munkaidőm vége, páromnak a munkába indulás időpontját jelentette. Közben alacsony jövedelmünk miatt, begyűrűztek létünkbe az egzisztenciális gondok. Kifizetetlen számlák gyülekeztek és házunk felújítására gondolni sem mertünk.

Ennek az életritmusnak egyenes következménye lett a válás. Életem párja, egyszer csak szó nélkül kilépett közös mindennapjainkból. Elfelejtett tájékoztatni a szándékáról, csak három nap múlva tudtam meg - eléggé érdekes módon - hogy van egy másik nő, aki ugyan idősebb nálam 15 évvel, de van vastag bankszámlája és születésétől kezdődően parasztasszonyként él. Jobban illett férjem jövőbeli elképzelésihez... Akkor párom egyik munkatársa megjelent a munkahelyemen és 30 darab napközis nebuló fején keresztül átkiabált az osztályteremben, hogy "Igaz, hogy a férjed lelépett egy náladnál idősebb, de módosabb nővel?" Még most is vibrál bennem az az érzelmi örvény, ahogyan ezeket a sorokat írom, amivel abban a helyzetben nemigen tudtam mit kezdeni. Pár nap múlva megérkezett postai úton társamtól is az elbocsátó szép üzenet. "Elhagylak, szerintem mind a kettőnknek így lesz a legjobb. Unom a nyomort és a pénztelenséget. Gondolkozz, hogyan és hol szeretnéd folytatni az életed... " Valahogy ezekkel a sorokkal ért véget tíz év házasság. Ennyit érdemeltem... Ledöbbenve ültem egy falu közepén és nem tudtam a kialakult helyzetemet értelmezni. Körülbelül egy hónapig élt bennem a remény, hogy meggondolja magát, csak megjön az esze és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Aztán az elveszettség érzése átcsapott GYŰLÖLETBE. Végre ki mertem mondani önmagamnak, hogy "Na, ne! Egy ilyen megbízhatatlan emberrel soha többet!" - és kezdeményeztem a válóper megindítását. Gyötrelmes napok következtek. Emlékszem, majd beleőrültem a határozatlanságba, és a jövő bizonytalanságába. És nap mint nap meglátogatott a Fekete Démon. Körülbelül 10 métert lehetett rohangálni a családi házban, ha kinyitottam az összes ajtót. Oda-vissza járkáltam, mint egy űzött üregi nyúl és közben gyakran zsibbadt a fejem... Majd döntöttem, magamhoz tértem. Végigdolgoztam az elkezdett tanévet, majd a fővárosba költöztem, ahol az óta is újabb kihívások várnak rám.

Főváros: A költözés lebonyolításában testvérem segített. Három hónapi időtartamra átadta a lakását, ő az akkori barátnőjéhez hurcolkodott. A megbeszélt időszak után albérletbe vonultam, majd sikerült a családom segítségével egy pici lakást vásárolnom. Ennek lassan már tíz éve.

Közben különböző helyeken dolgoztam. Magániskolában és az egyik neves magyar egyetemen, sőt a privát szférában is. Ám a Fekete Démon minden munkahelyemre elkísért. Vergődtem a megfelelési kényszer és a bizonyítási vágy hatásainak köszönhetően. És valahol mindig elrontottam...

Amikor munkámmal kapcsolatosan egy új területet kellett megtanulnom, felfedeznem, mindig társamul szegődött a szörny. Nem tudtam úgy koncentrálni, olyan gyorsan döntéseket hozni, feladatokat ellátni, mint ahogyan azt joggal elvárták volna tőlem. Ijedelmet, tehetetlenséget éreztem, és zsibbadt a fejem, beremegett a kezem. Ebből adódóan hibáztam. És egy-egy helyen irigy vagy féltékeny munkatársaim ügyesen ellenem fordították a gyengeségem miatt a főnökeimet. Mióta a fővárosban élek, nem találom egzisztenciálisan a helyem. Valahogy egészen más ez a világ, mint amiben én felnőttem. Azért bízva saját képességeimben, NEM ADOM FEL! Akkor sem, ha szakemberek azt mondják, hogy valami kémia anyag talán nem jól termelődik az agyamban, ami a stressz kezeléséhez nélkülözhetetlen. (Próbáltam már neurológus segítségével gyógyszereket szedni, de nem lett jobb. Érzem, hogy önmagamat kell gyógyítanom.) Talán, ha a történetemben hosszadalmasan leírt élethelyzetből felálltam, és nem őrültem bele, most is sikerülni fog.