Az áruházláncok parkolóinak kéretlen "vendégei"

Ezek jobb esetben egyszerű lecsúszott hajléktalan emberek, akik általában egy mondatból megértik, hogy nem óhajtjuk támogatni őket.

Férjem nem a legkedvesebb hangnemben szokott társalogni velük, de határozottan és kulturáltan. A mostani "vendégünk" viselkedése mindent felül múlt. Egy körülbelül 15 éves, jó nagydarab, - állítólag iskolás - srác jött oda hozzánk iskolatáskával a hátán. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerintem az IQ-ja súrolta a debilitás határát. Furcsa volt a szeme meg a kommunikációja. Kérte, hogy adjunk neki ennivalót, mert van még három testvére, és a nagymamája neveli őket 36 000 Ft-ból. Egyébként is nagyon éhes, mert egész nap nem jutott ételhez. Úgy jött belőle a panaszáradat, mintha mi tehetnénk a bajairól. Tájékoztattuk, hogy nem kap semmit, akkor is ez a helyzet, ha neki ez nem jól hangzik. Nem hagytuk felelet nélkül a kérését. Ebből nem is lett volna probléma, ha veszi a fiú az információ tartalmának értékét. Csak épp nem így történt, a srác nem akart távozni, tovább zavarta a nyugalmunkat. Iszonyatosan erőszakos volt. A férjemet nehéz kihozni a sodrából, de ennek a fiúnak sikerült. A párom türelmesen elmesélte neki, hogy neki is van két nagy fia, unokája, akiről gondoskodnia kell. Nem volt hatásos. Utána már egy emeltebb hangnem küldte el a srácot, kérte, ne kolduljon, hanem inkább menjen haza tanulni. (Zárójelben azért megjegyezném, hogy a gyerek nem kis méretű volt, és nem volt sovány. Tehát nem úgy nézett ki, mint aki nem jut megfelelő mennyiségű kalóriához. Volt vagy 185 cm magas, 120 kg.) Ez után megtudhattuk, hogy a srác és családja egy hete Juszt László műsorában, a Fókuszban szerepelt. Aztán azon is zokoghattunk, hogy neki csak azért van ruhája, mert ad a Vöröskereszt. Mivel nem adtunk neki semmit - elvből nem így adakozok, ha van is mit - jól meg lettünk átkozva, de szó szerint. Azt is mondta, hogy rettegjünk, mert hatni fog az átka. És elmagyarázta, hogy jobb, ha meghúzzuk magunkat, mert ő tud karatézni. Na, nagyon megijedtem. Ezt most csak szarkasztikusan írtam, nem kellett azért pelenkát magamra öltenem.

Miután a tőlünk eloldalgott, kinézett magának egy nyugdíjas korú hölgyet, aki mellettünk parkolt és élelmiszert rakodott, szintén az autójába. Őt is elkezdte molesztálni. A néni olyan 65 éves körül lehetett, törékeny kis öregasszony volt. A férjemnek muszáj volt közbelépnie, megvédeni a nyugdíjas asszonyt. A hölgy nagyon hálás volt a segítségért. Én meg pokolian méregbe gurultam. Ugyan az áruházlánc parkolójának a végében van egy rendőrségi ügyeleti konténer, de hol vannak ilyenkor az egyenruhások? Külön bűnözői szakasz van kialakulóban a vásárlók fosztogatására, zaklatására az ilyen nagy parkolókban. Nem tudom, hogy nekünk, becsületesen dolgozó állampolgároknak, miért kell eltűrni ezeket a macerálásokat? Miért gondolja egy bizonyos népréteg, hogy kötelesek vagyunk eltartani őket? Mi nem lopjuk a pénzt, minden forintért keményen megdolgozunk. Sőt szerencsejátékon sem nyertünk. Felháborító! Minden reggel fél hétkor indulunk otthonról, robotolunk egész nap, miért lenne nekünk kötelességünk a lecsúszott embereket etetni, itatni? Ne értsen senki félre. Szoktam segíteni nehéz helyzetben élő embereken, de nem ebben a formában. Ruhákat viszek a Vöröskereszthez, vagy játékot a Mikulás Gyárba, esetleg megunt könyveket gyerekotthonokba. A fent leírtaknál már csak azt kedvelem jobban, mikor forgalmas utak kereszteződéseiben piros lámpáknál koszos egyének mocskos, pecsétes állagú újságokat kínálnak eladásra, és ha nem veszünk, kiabálnak, meg szitkozódnak. És akkor még a belváros egyik forgalmas helyén lévő árkádok alatt alvó és dolgát végző emberekről nem is írtam.

Mert mindenkinek joga van mindenhez. De az átlag dolgos polgár a jogait az emberibb élethez mikor gyakorolhatja?