Kicsi mellé pici?

Egyedül élek a párommal, úgy kellett a terhességemet végigcsinálni, hogy senki nem volt velem. Értem ezt rokonokon. Se anyukám, se anyós, se testvér. Túl messze laknak.

Én viszont belevágtam a feladatba, és azóta megszületett a tündéri kislányom. Első hetek borzalmasak voltak, nagyon nehéz volt, főleg az éjszakázás. Volt, hogy annyira kimerültem, hogy hamarabb elaludtam, mint a baba. Volt, hogy sírva fakadtam, hogy nem bírom, kész. Etetni, fürdetni, pelenkáztatni, babusgatni, mellette főzni, de magamra is jusson idő. Örültem, ha öt percet kaptam zuhanyozásra.

Aztán lassan belejöttem a dolgokba.

Ma sem egyszerű, de már azért az éjszakák gond nélkül telnek el. Nappal még van nyűgös időszakunk, de azt megoldom egy sétával, vagy nyugtató zenével, játszással.

Nem terveztem második babát, legalábbis minimum öt évig nem.

Egyre furcsábban éreztem magam. Étvágytalan lettem, fájt a hasam... Páromnak odavágtam: terhes vagyok. Ö egyből felcsattant, ugyan már!

Hogy is lehetnél terhes, ha védekeztünk?

Mondom, igaza van, gumit használtunk mindvégig, butaságot beszélek. Lehet, a szülés után nem jött még rendbe a szervezetem.

Aztán eltelik egy hét. Érzem én, hogy nincs valami rendben. Hányingerem van, szédülök. Nem kívánom a kedvenc csokimat… Lassú vagyok.

Na gondoltam, elmegyek veszek egy tesztet. Még ott helyben a szupermarket mellékhelyiségben megcsináltam. Egyértelmű erős csík... Pozitív.

Nem hiszem el. Még egyet vettem, másik márkájút, hátha mégsem. De bizony az is pozitív lett.

Felhívtam azonnal a párom a munkahelyén. Mondom: - Látod, nem hittél nekem, terhes vagyok, itt a teszt a kezemben.

Ő erre csak annyit kérdett megijedve: - Ilyen gyorsan?

Ekkor megszakadt a vonal, lejárt a pénzem. Aznap nem mentem haza, egész délután a várost jártam, szellőztettem a fejem...

Gondolkodtam, mit tegyek? Párom napokig nem szólt semmit, én meg egyszer csak azt mondtam: Ugyan már! Ha itt van, akkor itt van, el kell fogadni, kész. Pénzbe nem sokba fog kerülni, a nagyobbtól sok mindent örökölhet.

Aztán elmentem nőgyógyászhoz. Párom elkísért. Ott is alátámasztották, hogy bizony útban van a második.

Férjem ekkor szólalt meg először: tartsuk meg. Hisz elvetetni nehezebb, mint felnevelni, legalábbis a lelkünknek.

Most már csak azon töprengek, hogy fogom bírni?

Elképzelem magam, mint egy szétmosott háziasszony, aki alig porszívózott fel, már ott várja a másik helyiségben a rumli, alig etette meg az egyik gyereket, ott sír a másik, aludna az egyik, de a nagyobb nem hagyja.

Bújik hozzám a nagy, de a kicsi féltékeny, vagy épp fordítva.

Megyek vásárolni, egyik karomon egy gyerek, babakocsiba a másik, közben tudjak rendesen bevásárolni, és nyugodtan a kasszáig eljutni.

Lebetegszik majd az egyik, ápolnom kell, de a másik igényli a társaságom... És sorolhatnám.

Arról nem is beszélve, hogy a párom is igényli még a feleségét, hisz mindketten fiatalok vagyunk, és magamra is kell időt hagyni.

Sajnos nagyon félek, de már belevágtam, végigcsinálom.

Talán az egyik önző dolog, amit magamért teszek, hogy másodikat császárral szeretném szülni, mert az első bár gyors szülés volt, alig 4 óra hossza, nagyon fájdalmas. De ez még messze van... Addig is a gyűjtöm az erőmet.

Egy viszont biztos: bármilyen nehéz is lesz, akkor is örülök neki, hogy ezt az utat választottam, és nem az abortuszt.