Kicsi Kincsünk, Máté születése...

Egy hetet töltöttem benn várakozással és az indítás előtti nap éjszakáján folyt el a magzatvizem hajnali háromkor. Innen indult a buli!

Áttotyogtam a szülészetre, hogy de jó szülünk itt még örültem. Rápakoltak NST-re jött az ügyeletes doki, két centire voltam nyitva. Utasítás, menjek, feküdjek le a vajúdóba és aludjak. Nos, én aludtam is szorgalmasan a fájások között. Hatkor volt orvos váltás, megint méhszájvizsgálat, három centi. Várunk nyolcig meglátjuk, mi lesz. Az a helyzet, hogy a harmadik doki megállapította, hogy semmi változás, labdázzak kicsit, hátha. Kínlódtam azon a labdán NST-vel a hasamon, amit már szívből utáltam, azok a tappancsok annyira idegesítettek. Persze nem volt haladás még tízkor se, jó, akkor sétáljak. Járkáltam föl-le a folyosón, labdázgattam még kb. másfél órát.

A negyedik doki, hozzáteszem, a legszimpatikusabb, végre beköttette az oxitocint. Na, innentől volt igazán kőkemény. Rendszereződtek a fájások és szépen tágultam. Itt már nem örültem annyira, hogy szülök. Annyira fájt, hogy azt hittem, kipurcanok. Nagyon kimerültem már ekkora, folyamatosan azt kérdeztem, mennyi van még hátra. Persze választ nem kaptam, de azért én a szülésznők agyára mentem ezzel szerintem. Olyan három óra fele már tényleg végem volt. Kaptam ezt a kéjgázt, hogy azt szipákoljam a fájásoknál. Szívtam ám ezerrel, valamit segített, de nem volt az igazi, mert fájásszünetben nem lehetett használni. Szülésznők folyamatosan mondták, nem sok van hátra, de valahogy nem akart leszállni a Pici buksija, úgyhogy állva kellett nyomnom a fájásoknál, de csak kicsiket lehetett, nehéz volt visszafogni. Így szenvedtem még majd egy órát, aztán megvizsgált a doki és végre jó hírt kaptam, eltűnt a méhszáj, de a fej még fenn van. Ilyenkor már nagyon erős tolófájásaim voltak. Elment az orvos és a szülésznők engedtek nyomni. Párat nyomtam így és alig tudták a dokit előkeríteni, annyira felgyorsultak az események. Következő nyomásnál már éreztem, hogy szétszakadok, gyors gátmetszés és kinn is volt a buksi, még egy nyomás és kiviharzott a Kincsem. Annál csodálatosabb érzés nincs, mikor teljesen megkönnyebbülve rátették a mellkasomra, minden fájdalom megszűnt. Csak néztem és potyogtak a könnyeim.

Úgy volt, hogy apás szülés lesz, de meggondoltam magam. Kiszolgáltatottnak, gyengének éreztem magam és úgy gondolom, ha akkor megláttam volna a párom, minden erőm elhagyott volna. Úgy gondolom, egyedül jobban megbirkóztam a feladattal.

Viszont a babaellátásra már bejött és azt nagyon élvezte. Amíg engem stoppoltak miközben szívtam a kéjgázt, hozzáteszem, az egészből semmit nem éreztem és olyan jót pihentem. Szóval végig a babával volt és a paravánon kis résen át néztem, ahogy dajkálja.

Életem legnagyobb élménye volt a szülés és a legfájdalmasabb is. Viszont a végeredmény megérte és semmiségnek tűnik az egész, ha ránézek erre a kis csöppségre.