Jó anyába jó gyerek

Nagyon boldog vagyok, hogy két gyönyörű szép gyermek édesanyja vagyok.

Másfél év próbálkozás után 2002-ben megszületett Csaba nevű kisfiam, aki a 41. hétre egészségesen normál szüléssel 3450 grammal és 53 cm-rel jött a világra. Emlékszem nagyon izgatott voltam, hogy mi fog velem történni, milyen lesz a szülés, hiszen mindenki így gondolja első gyermeke születésekor, mert elképzelni sem lehet azt a csodálatot, mikor egy kis élet a világra jön.

December 27-re voltam kiírva, de a fiam úgy gondolta, nem jön majd csak január 3-án. Hajnalban elkezdett fájdogálni a hasam, én persze aludni sem bírtam az izgalomtól. Összepakoltam még ami kellett, lezuhanyoztam és ekkor már egyre erősebben fájt a hasam, gondoltam, ez már a szülés megindulása lesz. Felkeltettem a férjem, mondtam neki, menjünk, mert 5-8 percenként vannak fájásaim. Bementünk a kórházba hajnal háromkor, az ügyeletes orvos pont az én orvosom volt, aki azt mondta ebből szülés lesz, de majd csak délután. Azt mondta 11-kor burkot fog repeszteni. Nem kellett, mert ahogy megvizsgált, már folyt is a magzatvíz. A szülésznő leborotvált, adott beöntést, lezuhanyoztam és szóltam a férjemnek arról, hogy mit mondott az orvos.

Apás szülés volt, így a férjem velem lehetett. Együtt izgultunk tovább a fájások egyre erősödtek. 12 órányi vajúdás után a harmadik nyomásra megszületett kisfiunk. Soha nem felejtem el,amikor egyszer azt mondták nekem, hogy a szülés olyan lesz, mintha egy kis hal csusszanna ki, én akkor úgy éreztem, hogy ez egy kis bálna volt, pedig nem is volt olyan nagy.

A kislányom születését nem is tudom, hol kezdjem, hiszen nem volt egyszerű!

Az én kislányom a 42. hétre született, háromszori szülés megindítással.

A negyvenegyedik hét betöltése után kétszer kaptam tágító kúpot, és kétszer oxitocin infúziót, hogy hátha beindulna a szülés. A tágítók semmit nem használtak, az infúzió is csak addig, amíg adagolták, utána mintha a fájásokat elvágták volna (de addig nagyon erős fájásaim voltak, úgyhogy felért egy-egy próba szüléssel).

Természetesen mindezt tetőzte, hogy az egy hét túlhordás után bent kellett lennem a kórházba, amit nagyon nehezen viseltem, lelkileg kiborultam, és állandóan azon gondolkodtam, hogy nehogy legyen valami baja a kisbabámnak. Mindig sírtam, ami nem volt túl jó, mert férjem és fiam nehezen viselték, de nem tudtam érzelmeimen uralkodni.

A 42. héten, azaz március 15-én reggel ismét oxitocin infúziót kaptam reggel nyolckor, melynek következményeként 8 óra 52 perckor elfolyt a magzatvizem. Óriási boldogság és öröm öntött el, hiszen ez a szülés beindulását jelentette. Fel is hívtam, a férjem, hogy jöjjön, mert itt az idő. Nemsokára meg is érkezett, addig megkaptam a beöntést és borotváltak.

Nagyon örültünk, egyre jöttek a fájások, de ez nekünk a jót jelentette. Már amikor nagyon fájt, akkor kértem fájdalom csillapítót, hogy könnyebb legyen és labdára is ültem.

10 órakor jött a doki, aki megvizsgált és közölte, hogy hiába vannak jó fájások nem tágultam semmit, sőt még fentebb van a baba feje, mint kellene (ekkor mérgembe beszóltam, hogy a végén még a számomon jön ki).

Ismét eltelt egy újabb óra, megint vizsgálat, eredmény ugyanaz, csak most már kétségek között voltam.

Mivel egyáltalán nem tágultam, a doki egy órakor közölte, hogy nincs mire várni, császárt kell alkalmazni, mert a baba feje nem tud beilleszkedni, így ezáltal nem tágulok. Kértem még egy órát, ami alatt lelkileg feldolgoztam, hogy nincs visszaút, képtelen vagyok megszülni a lányomat (akkor még így gondoltam). Ezért 14 óra 44 perckor 3550 grammal és 53 cm-rel megszületett Renáta.

Senkinek sem kívánom ezt a szenvedést, amit átéltem, de most már belátom, hogy megérte, mert a kislányom nyakán rajta volt a köldökzsinór, és el is akadt volna a válla!

Nehéz a felépülés, és azon gondolkodom, hogy vannak olyan nők akik programozott császárt akarnak, nem értem ez nekik miért jó, sokkal több szenvedéssel jár, mint a normál szülés.