Hol tudom megvásárolni Singer Magdolna - Asszonyok álmában síró babák című könyvét? (tudásbázis)
Köszönöm szépen.
Ha felhozom a témát, akkor eltereli azt :( Nem könnyű szóra bírni.
Akkor ő olyan, mint én voltam. Téged sem hallgatna meg? Úgy sem, hogy neki nem kell mondania semmit? Ha megkéred, hogy a te kedvedért, csak hallgasson végig? Mert neked szükséged van erre?
Velünk azt csináltatta a pszichiáter, hogy otthon egy nyugis időpontban a páromnak (aki ugye akart róla beszélgetni) el kellett mondania hogyan élte meg az egészet, mit érzett, stb. Nekem csak hallgatnom kellett. Azt kellett megértenem, hogy neki szüksége van arra, hogy elmondhassa, ami benne van. Eleinte csak hallgattam, aztán már nem tudom hányadik alkalomnál már én is megszólaltam. Utána már könnyebb volt.
Nagyon nehéz ez, egy fórumon keresztül, ismeretlenül nagyon nehéz segíteni. Én őszintén kívánom, hogy legyen aki meghallgat és a férjed is meg tudjon nyílni. Utána egy icipicit könnyebb lesz.
A férfiak később szakadnak ki.
Azt hiszik, erősebbnek kell magukat mutatni, vagy nem tudom.
Nálunk legalább fél év kellett...
Ez nem jó. Én nagyon sokat írtam az utóbbi időben, mindent le tudtam írni, amit elmondani nem tudtam. Engem meghallgattak volna, én nem voltam képes beszélni a gyászról. Aztán egyszer csak kifordultam magamból, sok volt az elfojtott indulat, a magamba zárt gondolat. És ahogy írtam és írtam, szépen lassan megtudtam nyílni is. Már a párommal is tudtam erről beszélni, pedig korábban minden ilyentől elzárkóztam, a homokba dugtam a fejem. Nekem már az is nagy szó, hogy ide írok ilyenekről.
Próbáld meg előhívni azokat a szavakat, mert nagyon fontosak, hogy legalább magadnak ki tudd mondani, már az is sokat segít. Ki kell tudni mondani, ha azt nem lehet, akkor írni, hogy fáj. Hogy nagyon fáj. Muszáj, mert elemészt belülről.
Részvétem :(
Ha egy sorstárs véleményét elfogadod : ne fojtsd magadba. Beszéld ki. Amikor velünk megtörtént, mi sem hittük, hogy valaha jobb lehet, jobb lesz. Két év távlatából ma már tudom, de igen, lehet. Tovább lehet, és kell is menni az úton. Erősebben, néha álarccal. De menni fog.
Igen, csak ezt lehet tenni, nekilátni a munkának, az útnak.. Bölcsen, segítséggel.
Vagy a vonat alá megy az ember, vagy ez van.
Egy idő után talán annyit lehet elérni - és ez nagy dolog - hogy már nem csak a fájdalom van, hanem újra megjelennek jó dolgok IS az életben.
Pont tegnap volt 11 éve, hogy a sógorom 24 évesen meghalt. Hát ő már "nagy baba" volt, de anyósomnak akkor is az volt. Kénytelen voltam közelről nézni, hogy anyósommal mi lesz. Ő kibírta, de apósom egy évre rá rákot kapott, és még azóta őt is eltemettük. Sokat lehet ezekből tanulni, és kell is. Mert kerülgetni nem érdemes, a legnagyobb kárt az okozza, azt látom.
Nálunk a gyerekek - akik még akkor nem is éltek, amikor ezek voltak - simán magukban hordozzák ezeket a dolgokat. A mi fel nem doglozott gyászunkat.
Mi meg rettegünk, hogy nehogy ők is ugyanúgy rákot kapjanak fiatalon.
:( Nagyon sajnálom.
Lehet, hogy nehéz olvasmány lesz nekem is. Még nem volt szerencsém bele lapozni, az interneten, meg nem szeretek olvasni ilyesmit.
A többi könyv amit kiolvastam segített és nagyon jól esett bele temetkezni.
Nagyon fontosak a kis rituálék és a beszélgetések az angyalkákkal. Biztos van aki bolondnak néz emiatt, de nekem sokat jelent.
Igen ez a baj, hogy nem tudunk gyászolni.
Illetve sokan nem is nézik még őket embereknek születésük előtt.
Ránk kényszerítik, ránk égetik ezeket a maszkokat, amit cipelni kell. Pedig igen is beszélni kellene erről és együtt gyászolni. Elfogadni a másik fájdalmát és osztozni benne. Sajnos én a családjainkra sem számíthattam. Elfordult mindenki. Nem lehetett, nem lehet erről beszélni.
Neked sem lehet egyszerű. Sokszor nem könnyű megérteni a lelki vívódásainkat. Nagyon sok lelki erőt kívánok Neked.
Igen, egyrészt a gyászt szégyellni kell, mert nem illik a mai világba, másrészt pedig a gyászolóval szemben nagyon ügyetlenül tudnak viselkedni. Én sem vagyok kivétel nyilván. Az ember nem tudja mit mondjon, hogy viselkedjen, nem tud mit kezdeni egy síró emberrel, a másik fájdalmával, ezért bagatellizál, ilyenkor jönnek azok a mondatok, hogy "majd lesz másik", meg "majd az idő mindent megold" , vagy "lehet gyerek nélkül is teljes életet élni" és hasonló veretes társai. Ezekkel a gyászoló nem tud mit kezdeni. Legalábbis én nem tudtam, ezektől még jobban kiborultam és kiborulok még most is, mert már nem lesz másik, az idő sem old meg mindent és nem lehet gyerek nélkül teljes életet élni. Én duplán gyászolok, mert nem csak az elvesztett babákat gyászolom, hanem a lehetőséget is, mert az utolsó után úgy döntöttünk nincs tovább. Bele is betegedtem, nekem kellett egy nagyon jó pszichiáter, aki pszichológus és gyászterapauta is egyben. Nélküle nem ment volna. Elfogadtam, hogy életem végéig fájni fog, sajogni fog a hiány és hogy ezzel együtt kell élnem, együtt kell élnünk. Nem eltemetni kell magamban, hanem megtanulni elfogadni, törődni a veszteségekkel és meggyászolni a babákat, valahogyan elbúcsúzni tőlük, hiszen a hülye szabályok miatt eltemetni sem lehetett őket. És fel kellett dolgoznom azt is, hogy miattam nem lesz a páromnak gyereke, én nem tudom megadni neki. Ez is nagyon nehéz volt.
Én elkezdtem olvasni ezt a könyvet (meg sok hasonlót is), de azt éreztem, hogy nekem annyira fáj a saját tragédiám, hogy képtelen vagyok még másokét is a nyakamba venni. Az nem vigasztalt, hogy más is járt így, csak elkeseredtem tőle, elkezdtem azokat a babákat is gyászolni. Nekem ez sok volt. Talán majd később valamikor.
Én szerintem a legtöbb nő valamilyen formában átesik ezen, ha mást nem egy korai vetélés formájában, vagy egy művi abortusz formályában.
Pont és pont azért várják el, hogy álarccal éld le az életed, mert ők is ezt teszik, mert annak idején ők se adhatták ki a fájdalmukat. Ergo te se tedd..
Ezért görgetődik generációk óta ez a dolog, ennek kéne véget vetni, és igenis gyászolni.
És van még ennek sok - pszichológiai értelemben érdekes - válfaja...
Én pl. most pont a fordítottját élem meg. Az utolsó terhességem eleve nagyon nem volt tervezett, nehezen fogadtam el. Aztán csak mégis. Majd 12 hetesen elvitt a mentő iszonyatos hasgörcsökkel. Akkor fejben már félig öntudatlanul elengedtem a dolgot, már szinte tudomásul vettem, hogy ez ennyi volt. Azát kiderült, hogy a vakbelemmel van baj, azt kellett műteni.
Aztán pár héttel később 22 hetesen bekerültem a kórházba, mert sokat fájogatott a hasam, meg elég sokat keményedett. Akkor is voltam egy éjszaka olyan rosszul, hogy már behívtam a férjemet, hogy ennyi volt, jöjjön, mert baj van. Kiderült, hogy a vesémmel volt gond, az okozott görcsöt, fájdalmat.
Aztán ilyen előzmények után napra pontosan makkegészségesen született meg a fiam..
Persze, akinek éppen meghalt a gyereke, az hülyének néz, hogy akkor most mi is a gond.. De nagyon nem könnyű ám azt se feldolgozni, hogy mégis ott van, akit már jószerével nem is egyszer elengedtél.. Nagyon nehéz egészségesen szeretni így a gyereket. Érzem, hogy vele egész más a viszonyom, mint a többi gyerekemmel. Ehhez is pszichológus kell, hogy fel tudjam dolgozni...
A hagyományos értelemben meg 18 évesen volt egy abortuszom, amire a szülők kényszerítettek, meg egy spontán vetélésem volt egyszer.. Hát már régebben voltak, de tény, hogy inkább csak az idő lepte be a dolgokat, igazából a sebek nem gyógyultak be. Csak nem beszélünk róla..
Meg jószerével már amúgy is elfelejtettünk gyászolni. Pedig nagyon megvolt mindennek az értelme.
Most néztem utána a neten, fent van beőle sok részlet.. De persze nagyon megérdemli az író, hogy megvegyék a könyvet..
Istenem, de kell már, hogy lehessen ezekről is végre beszélni, legyenek rá szavak legalább, és ne csak mosolyogni legyen szabad, hanem gyászolni is..
A smile-korszak a gyász lehetőségét, a szenvedés megélését veszi el tőlünk, és milyen nagy árat fizetünk.
Még a szenvedésnél is nagyobbat.
Nem fogsz mást találni, mert én kb 1 Hónapja kerestem. Az ELTE könyvesboltjában volt csak, az utolsó darabot én vettem meg. Használtat nézz (vatera, olx...) vagy jegyeztess elő! Sok szerencsét!
Egyébként ne haragudj, hogy megkérdezem, de mint érdeklődő vagy mint érintett keresed?