Hogyvolt

Mielőtt megszületett a kisfiam, nem tudtam elképzelni, milyen lesz a szülés. Persze ez így természetes, és a következővel sem mondok újat: 6 hónap telt el azóta és én megint nem tudom, milyen a szülés. Sosem hittem el, hogy tényleg el lehet felejteni, de azért lappangott bennem némi gyanú, ezért még viszonylag frissiben leírtam magamnak, hátha később a hormonköd borította agyamból eltűnik az információ... és valóban, sokat kopott.

Már csak abban nem vagyok biztos, hogy tényleg jó ötlet volt-e, akarok-e emlékezni a maga véres valóságában erre az egészre... Őszinte leszek: nem, nem akarok. És mégis.

Nagyképűen magabiztos "felkészültséggel" vágtam bele a dologba, bízva az erőmben, egészségemben, kitartásomban, a hónapokon át tartó felkészítőkben, olvasmányokban, a szuperül begyakorolt légzéstechnikában, vajúdó- és masszázsolajakban, a vödörszámra ivott málnalevélteában és a fájdalomtűrő képességemben, orvosban, szülésznőben, ősi ösztönökben.

Nem is tudom, melyik kapaszkodómat húztam le először a listámról... de lejött mind, sorban.

Este 9-kor hangos pukkanással elment a magzatvíz, épp csak pezsgőt nem bontottunk a férjemmel örömünkben, hogy akkor végre, elkezdődik, addigra már benne jártam tövig a 41. hétben, mindent szerettem volna, csak nem a nagy hasamat tovább cipelni. Elszaladtam - oké, kicammogtam - a fürdőszobába lezuhanyozni, de mivel nem sokkal előtte zuhanyoztam, a magzatvíz meg folydogált rendületlenül, inkább csak ellenőrizni, hogy vállalhatóan nézek-e ki, vagy rögtön lézeres szőrtelenítésre küldenek majd a szülőszoba helyett. Mondjuk a közepes eredményt inkább csak megtippeltem, mint láttam, mert nagyjából csak combközéptől lefelé láttam már egy ideje a testrészeimet, de ezt átmenetileg elfelejtettem, ebből is látszik, hogy valószínűleg a magzatvízzel ment el a józan ítélőképességem is.

Az első meglepi a kórházban az ügyeletes orvos vizsgálati eredménye volt, miszerint szűk ujjnyira nyílt a méhszáj, ez a 41. hétben kicsit szíven ütött, át is villant az agyamon, hogy lehet, hogy ez mégis tovább tart majd, mint egy piknik a tavaszi záporban.

De nem baj, gondoltam én, kibírom, hogyne bírnám, ha nem este, akkor majd reggel, úgy is jó.

A szülésznőmmel megegyeztünk, hogy ő is csak reggel felé jön be, én nem szeretem, ha körülugrálnak fölöslegesen, és mindenkinek jobb, ha kipiheni magát, mint hogy demotiválóan végigásítozza a szülést.

A férjem is hazament, mivel a vajúdóba nem jöhetett be, szülőszobára meg 2 ujjnyi tágulással lehet bekerülni, ez meg ugye az én esetemben messze volt, mint a Maros-parti település az izraeli fővárostól, azt meg nem szerettem volna, ha hősromantikusan a kórházi váróban tölti az éjszakát.

Ekkor még meglehetősen komolytalan fájásaim voltak, illetve fájni fájt az rendesen, de csak nagyjából 10 percenként, amikor épp nem fájt, ki tudtam pihenni magam, neteztem, tervezgettem a hogyleszt, de aludni azért 10 perces fájásokkal nemigen lehet, talán nem is csak a fájások miatt, hanem az izgalom miatt.

Kicsivel éjfél után váltottam 5, majd szinte azonnal 3 perces fájásokra, és azok... azok azok. Valahol itt döbbentem rá, hogy a légzéstechnika nem csillapít fájdalmat. Az oxigénellátást javítja, és a tágulást is segítheti (valaki másnak), de a fájásokkor a legkényelmesebb megoldás számomra nem venni levegőt, mozdulatlanná dermedni és imádkozni, hogy múljon, mielőtt üvöltök. Nem tettem mégsem, vettem a nagy levegőket, még mindig hittem, hogy kibírom, még tudtam gondolni a kisbabámra, még bíztam magamban.

2 óra után a fájások percenként jöttek, és én azt hittem, ilyen nincs is, az lehetetlen,hogy ez még órákig tartson... Reggel 5-ig bírtam magamban kínlódni, akkor kimentem a szülésznőért, és azt mondtam, csináljon valamit... mert nem bírom. Elszaladt felhívni a szülésznőmet, úgyhogy akkor vártam tovább. A folyosón sétálgattam, bár nem nagyon illik ez a szó arra, amit a folyosón csináltam, de nem akartam bemenni a vajúdóba, mert hajnalban jött még két lány, és én, a szimpatikus szobatárs, köszönni nem bírtam, sőt azt se bírtam, hogy ők köszönjenek, elviselhetetlennek tűnt, hogy bármilyen társadalmi erőfeszítést tegyek még azon kívül, hogy nem ordítok. Biztató látvány lehettem.

6 előtt ért be a szülésznő, megvizsgált az esti ügyeletes orvos is, majd döbbent arcot vágott, aztán előkapta a rutinmosolyát, hogy haladunk, haladunk, nagyon jó... Néhány fájásba került, de végül rákérdeztem a fantasztikus előrehaladásom számszerűsítésére: este 9-től szűk egy ujjnyiról bő egy ujjnyira tágultam az éjszaka. Köszi, málnalevéltea. Csak azért nem rendeztem irgalmatlan hisztiparádét, mert minden idegszálammal arra koncentráltam,hogy túléljem a következő fájást, de magamban zokogtam, hogy én ezt már nem fogom bírni, lehetetlen, hogy csak ennyi... A szülésznő aztán segített összeszedni a holmimat, és mégis átvitt így a szülőszobára, hívta az orvosomat és a férjemet is.

Innentől igyekszem rövidre fogni, legalábbis a szülés leírását, mert nagyjából itt kezdtem összeomlani.

Reggel 7-kor az orvosom a beleegyezésemet kérte az EDA-hoz - megbeszéltük előre, hogy nem akarom, és ő sem pártolja, de korábban azt mondta előre, ha a vajúdás folyamán valamikor mégis javasolni fogja, nagyon fontoljam meg a nemakaromot, mert ő csak akkor fogja ajánlani az érzéstelenítést, ha orvosilag megalapozott oka van rá. Igaz, akkorra már ha orvosilag megalapozott okokból felajánlja, hogy átvágja a torkomat, én abba is belemegyek, csak siessen vele.

Jaigen, azt mondtam, rövidre fogom, szóval: fél 9 körül kerül aneszteziológus, én addig kocsányon lógó szemekkel lesem az órán a másodpercmutatót, hogy mikor jön már. 9-ig 4-szer szúr gerincen, nem talált nem süllyedt egy sem, közli, hogy jó eséllyel lebénulok, ha tovább erőltetjük, nekem ezt nem lehet beadni, kivételes vagyok, szuper, mindig így akartam kinőni az átlagból. Elmondanám neki, hogy épp szívesebben bénulnék le, minthogy ezt folytassam, de nem bírok beszélni, ráadásul komoly kétségeim vannak a meggyőzőképességem felől.

Innen minden valószínűtlenné válik, a méltóságom utolsó foszlányai is üvöltésbe fulladnak. Nem hiszem már el, hogy ez velem történik, hogy ez megtörténhet, hogy ekkora fájdalom létezik. Nem hiszem már, hogy életben maradok, hogy gyerekem születik, hogy még aznap van és én én vagyok. Én már nem én vagyok, én csak maga a kín és rettegés vagyok.

És mikor azt hinném, már nem lehet rosszabb, akkor is van még oxytocin a világon, ami egybemossa és végteleníti azt, ami addig hullámokban jött. A szívhang visszasik (Kinek a szívhangja? Mit csinálok?), lefektetnek, amúgy sem tudok már állni a reszketéstől. Dél körül kezdődnek a tolófájások, ellenállhatatlan erővel söpörnek magukkal, de valaki szól, hogy álljak ellen az ellenállhatatlannak, mert a méhszáj nem simult el (Méhszáj? Kié? Abbahagyni? Sosem lesz vége).

De vége lett. Kora délután, kismedencei téraránytalanság miatt altatásos császárműtéttel kiemelték belőlem az én kicsikémet, mind a 4 kilójával, 58 centijével.

És mikor felébresztettek, nem tudtam ki vagyok, hol vagyok, ki ez itt mellettem és miért van ott, azt mondtam a férjemnek, vigye innen ezt a gyereket - és ez a mondat azóta jobban fáj, ezerszer jobban, mint a szülés valaha is. Emiatt a mondat miatt írom ezt a cikket, nem abban bízva, hogy bárki valaha felmenthet itt a szavak súlya alól, hanem mert kiírva ide, leírva a naplómba, elmondva a férjemnek, talán egyszer segít majd abban, hogy sírás nélkül meg tudjam nézni a kisbabám újszülött fotóit. Rettenetesen bánt, hogy akkor magára hagytam.

Később, mikor magamhoz tértem, megkértem egy ápolónőt, hogy hozza oda nekem őt. Nem tudtam megnézni, mert nem láttam be a kis ágyába, megkértem az ápolónőt, hogy fotózza le nekem a telefonommal. Olyan gyönyörű volt! Fogtam az ágyrácson keresztül a kis kezét, néztem a fotóját, és menthetetlenül beleszerettem abba a meleg kis szuszogó csomagba.

Ő nem tehet róla, de a továbbiakban, tökéletes várandósság után tökéletlen felépülés várt rám, először jött a gerincszúrások miatti őrületes fej- és tarkófájás, majd elszállt a vérnyomásom, amit makacs, kitartó migrén követett, majd fulladásos nehézlégzés, végül leromlott a májfunkcióm, és én úgy éreztem, a testem kezdi elveszíteni ezt a csatát. A kórházból aztán így jöttem haza, szükség volt pár hétre, amíg fizikailag rendbejöttem.

A lelki rész... hát igen. Szégyellem, hogy korábban azt gondoltam magamban, hogy a szülés utáni depresszió női hisztéria, hogyan is lehetne valaki depressziós, amikor élete álma teljesült épp. Hogyan is... Talán megérdemelt büntetésképp kaptam, hogy megtudtam a hogyanist.

De a lényeg a lényeg: az én picikém itt van velem, makkegészséges, boldog, gyönyörű kisbaba. Igaz, egy picit tökéletlenebb anyukával, mint amilyet érdemelne, de én is itt vagyok neki, és mindent megteszek, hogy ő, a világom legédesebb közepe mosolyogjon minden nap.

Én pedig, hmm, jobban vagyok. Napról napra jobban. És tudom, hogy leszek még jobban.