Hogyan találjuk meg újra a Fényt?

Sokszor gondolkodom rajta mostanság, vajon hányan járunk MI -fiatal magyar Nők, Édesanyák- ugyanabban a "cipőben". Szembekerülve a ténnyel, hogy amit/akit választottunk, mégsem az, aminek/akinek hittük egykor...

Vannak különböző stádiumok, aki benne van, tudja ezt jól.

Először az ember nem meri még magának sem bevallani, hogy nagy a baj.

Azután jönnek a viták, s kibékülés/megértettség híján az elhidegülés.

Később persze ez szükségszerűen hozza magával a hűtlenséget, hazugságot.

Kis hazánk avatott és szakértő (szabadszájú) agyturkásza szerint ez "sima ügy" vagy fekete, vagy fehér, és "nosza rajta". Az Élet viszont egyáltalán nem ennyire egyértelmű.

Nézzük az én történetemet.

Azért írom le Nektek, mert szerintem (sajnos) sokaknak lesz ismerős.

Nagy szerelem volt köztem és a férjem között -az a lángolós fajta- és villámgyorsan megérkezett hozzánk a gólya is. Még egyetemre jártam, felocsúdni sem volt időm és Feleség, Édesanya lettem.

Miután szinte ezzel egy időben kezdtük meg a tényleges, együtt-lakós életet, ekkor jött be a "lakva ismered meg a másikat" nagy igazsága. Teljesen mások vagyunk, nagy lángolás ide vagy oda...

Más az érdeklődésünk, baráti körünk, végzettségünk, világlátásunk. A kislánnyal (tényleges fizikai jelenléte ellenére is) magamra hagyott, pedig Ő akarta nagyon. De amikor megszületett, már bánta, hogy belefogott, még "élni akart"...

Sokat babáztam egyedül, és kétségbeesetten, miközben Ő (akkor még csak) dolgozott. Közben lediplomáztam, letettem a nyelvvizsgát, elhelyezkedtem.

És idén nyáron éppen csak odáig jutott a kettőnk kapcsolata, hogy a közös nyaralásunkon, szemtől-szemben alázott meg azzal, hogy kikezdett a "szórakoztató személyzettel". Majd pedig szánta-bánta. De ezen a ponton bennem már minden megszakadt, hisz évekig próbáltam egyedül megmenteni ezt a hiteltelen kapcsolatot, főként a Kicsinkért.

Ha a tényeket nézzük, bizony nincs elég pénzem hozzá, hogy a szívem szavára hallgatva ma összecsomagoljak és fogva a Lányomat magunk mögött hagyjuk ezt az egész Életet.

És ez nem is ilyen egyszerű, hisz egy Apát nem lehet kiiktatni. Aki (természetesen) azonnal a pénzzel zsarolna, amint megérezné, mennyire menekülnék már.

De mégis töretlenül hiszem, hogy meg kell, hogy találjuk az utat arra, hogy legyen fény az Életünkben, újra.

Nekem "véletlenül" sodort az utamba az Élet Valakit, akiről nem gondolom, hogy "most aztán Ő a Nagy Ő", mert nem hiszek a gyermekmesékben.

De az hiszem, hogy nincsenek véletlenek, és hogy emberek ok nélkül nem sodródnak egymás útjába.

Ma a legnagyobb gondom, hogy hogyan szakadjak ezerfelé a Kicsi Lányom, az Új Kapcsolatom, és a Régi Életem között tipródva.

Ha tudnék, elmenekülnék. De belemenekülni nem akarok semmibe, ahhoz túl sok volt a csalódás, és a lányomat is féltem.

Ha tudnék, maradnék, és fejet hajtanék. De ilyen életet nem tudok a végtelenségig, boldogtalanul tovább folytatni, azt szajkózva, hogy "a gyerek érdekében történik".

Ha tudnám, hogy mitévő legyek, azt most boldogan megosztanám Veletek, hogy ilyenkor mi a helyes.

Egy dolgot tudok biztosan.

ADDIG NEM VESZÍTJÜK EL AZ ESÉLYT A BOLDOGSÁGRA, AMÍG NEM ADJUK FEL A REMÉNYT. ÉS KÜZDENI, TENNI KELL, MERT TÉTLENÜL HIÁBA VÁRUNK CSODÁRA.

Ha valakinek van kedve beszélgetni erről, az Életről, mindenről, vagy tudja az "általános receptet", az tudja, hogy hol talál...